Simon Ágnes: SZÍVMŰTÉTEM TÖRTÉNETE
~ az előzmények ~
1.
Aznap már amúgy is totál kivoltam...éppen tizedik napja hosszúztam az óvodában, a kolléganőm síelni volt Ausztriában (mint minden évben januárban, nekik ez volt a kéthetes "nyaralós" hónapjuk), a csoportlétszám a maximális, meg a bolondokháza is. Minden az én nyakamba szakadt, a dajkanénim gyengélkedett -bár bejött dolgozni, de most nemigazán volt a jobbkezem-, a leendő farsangi előkészületek nyomták a vállam, az idegrendszeremen 29 gyerek táncolt.
Ráadásul szar idő volt (a hidegtől eltekintve), sáros, latyakos, nyúlós...ki sem tudtam vinni a csikókat rohangálni az udvarra, hogy legalább kifáradjanak. Beszorult a csoportszobába majd' harminc darab 3-6 éves ördögfióka, a ricsaj elviselhetetlen volt, már erőm se volt túlkiabálni őket.
Az tartotta bennem a lelket, hogy hálistennek péntek van, na de akkor meg azon pánikoltam, hogy szombaton meg szigorlat...
Dupla nyalánkságból: Pedag-pszichó-kombó....uhhh...Tanulni alig volt időm, bár az írásbelim lett olyan jó, hogy valahogy kihúzzon a csávából, ha a szóbelit elbaltáznám.
Féltünk ettől a szigorlattól mind a negyvenen (ennyien ültünk iskolapadba család, munka mellett, úgy kellett nekünk, minek blicceltük el a fősulit a szakközép után, beeee....akkor most nem "vén fejjel" kellett volna lenyomni ezt a három évet), szóval paráztunk rendesen, 30-30 tétel tantárgyanként, az testvérek között is annyimint 60, hogy ottegyemegafene....
A pszichótól annyira mondjuk nem is féltem, az nagyon közel állt hozzám, pedagógiából inkább a történeti rész volt az, amitől a hányinger kerülgetett (világéletemben bajban voltam a törivel az évszámok a mumusaim voltak állandóan), na meg a nevek...eehh...mindegy, írtam puskákat (amiket aztán sose mertem elővenni hehe, viszont legalább amíg írtam, addig is megragadt valami), mint annó kisiskolás koromban, olyan mikronnyi betűkkel, majd szépen harmonikára hajtogatva -tiszta röhej-, zsebbe be, aztán elő sose.
Ebéd után a csoportnak a fele se aludt. Izegtek-mozogtak, sutyorogtak, vihogtak, szóval egy pillanatra nem lehetett levenni a szemem róluk, nemhogy tanulni valamit...
A nagyobbaknak megengedtem, hogy csendben rajzolgassanak egy asztalnál, a kicsiknek adtam képeskönyvet, hogy nézegessék szépen az ágyukban...Szóval csendespihenőnek csendes volt ugyan, de nem aludtak.
Egyre fáradtabb voltam, közben azon is idegeltem, hogy az ügyvédem is felhívott telefonon, mert a volt férjem ismét bekavart valamit (épp válófélben voltam ráadásul -mert úgy szép az élet, ha zajlikugye-, nem tudom, mit akart már megint, bele volt betegedve, hogy én egyáltalán vettem a bátorságot, és EL MEREK VÁLNI TŐLE jajj.
Mindegy, ez a játszma már le volt játszva, de ő nem adta magát könnyen. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon próbált keresztbe tenni nekem, de sokszor már az is boldoggá tette, ha a szolgálati lakásom előtt cirkuszolhatott, ablakot dobálhatott kővel, egyéb nyalánkságok...hosszú...
Hab a tortán, hogy a nagyobb lányomról még előző évben kiderült, hogy diszkalkúliás, emiatt be kellett járnia a városba hetente kétszer a Nev.Tanácsadóba, matekozni. Elég jó kis fejlesztő programot talált ki számára a (drága) Klárinéni -mai napig áldom a nevét-, csaképp a szeleverdi lányom volt hajlamos mindig elfelejteni menni.
Pontosabban rühellt menni, ezért mindig kisebb-nagyobb közelharcot folytattunk, hogy értse már meg MUSZÁÁJ mennie! És a hosszúzás miatt most be se tudtam menni vele a busszal, mondjuk nem gond, mert nem pici volt már, "naagy" negyedikes, és a távolság csupán 10 km, de jobb szerettem ha vele tudok menni...
Néztem az órát, és egyre inkább ment fel bennem a pumpa, mert a busz indulásáig nem volt már csak félóra, Kriszti meg sehol....Betelefonáltam a suliba, mondta a kolléganő, hogy már elindult... hehh....meg is érkezett, nyakig csuromvizesen, latyakosan, az olvadt sáros hóban sinkóztak a barátnőivel, úgy nézett ki, mint a malac, reggel a jobbik kabátját adtam rá, tudván, hogy ma "menős" napja van, erre mitadistem hóttmocskosan állított be az óvodába...Dajkanénim úgy állított le, hogy neki ne ugorjak mérgemben...ott ordítottam vele a folyosón (türelmesóvónéni), hogy most mit csináljak, így nem mehet....!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Szó szerint úgy éreztem, rögvest felrobbanok!
A dadus beugrott a csoportba addig, amíg ész nélkül hazarohantam a gyerekkel ( az ovi mellett volt a szolg.lak.), villámgyorsan átöltöztettem, aztán felnyomtam a buszra.
Uzsonna után kezdtek hazaszállingózni az apróságok, kezdett lecsendesedni a terem...de az én fejem még akkor is zúgott...
Fél ötkor éreztem az első ijesztő nyilallást. Olyan "villámcsapás-szerű" érzés volt, olyan ISMERETLEN...
Egyetlen pillanatig tartott. Elfehéredtem, és mintha "eltűnt" volna belőlem a vér, hirtelen hideg lettem, értsd, MINDENHOL HIDEG!, mintha egyszerűen "eltűntem" volna magam is egy másodpercre...
De tényleg csak egy villanás volt az egész. Leültem az asztalomhoz...De egy perc múlva mint ha mi sem történt volna. Csodálkoztam is, hogy mi volt ez.Ráfogtam a fáradságra, a hajszára, az idegeskedésre.
Majd ötkor hazamentem.
Otthon aztán átöltöztem, és összeütöttem egy kis vacsoránakvalót, majd nekifogtam a tételeket még utoljára átnézni (bár úgy voltam vele, amit eddig nem tanultam meg, az már semmi csoda hatására nem mászik be a fejembe), pontosabban inkább csak az asztalon uralkodó káoszt -könyvek, jegyzetek, no meg az ominózus puskahegyek- helyrerakni, rendszerezni kicsit. Belenéztem még azokba, amelyeket a "végére"
hagytam, mondván legalább "átnéztem" azért...
Este 7 óra volt. Emlékszem, a könyvespolchoz indultam -kerestem az egyik kiegészítő anyagot-, amikor ismét megtörtént. Az a késszúrásszerű, villámgyorsan átsuhanó nyilallásnyi fájdalom a szívemben. Inkább fura volt, mintsem ijesztő, mert ismét elmúlt szinte abban a pillanatban. Csak egy olyan löketszerű érzés volt. Olyan "egydobbanásnyi".
Még átfutott az agyamon, hogy 'na már megint'?, de akkor olyasmi is társult hozzá, amit soha életemben nem éreztem még. Egy hihetetlen gyengeségérzés, olyan ájulásszerű elbizonytalanodás, de mégsem ugyanolyan, mert az ájulás előjele a zúgó fül, a homályosodó kép, a sötét karikák, a hangok eltávolodása....de ez nem ilyen volt. Azt, AZT a gyengeségérzést nem lehet leírni. Odamentem az ágyhoz, leültem, és csak annyit tudtam mondani a páromnak: -Húderosszulvagyok. -majd rémülten konstatáltam, hogy a hangom elfúlt, és csaképp suttogni tudtam. Gábor rám nézett, és megkérdezte:
-Mi a baj?
-Nem tudom. -feleltem- Csak nagyon nagyon rosszul vagyok. -de akkor már hátrahanyatlottam az ágyon...Fel is ugrott az ember és -gondolom némi színváltozásom is lehetett, mert- ijedten nézett rám....
-Hívjak orvost?
-Nem is tudom....talán majd elmúlik...
Mert tulajdonképpen mást nem éreztem. Nem fájt, nem nyomott, nem nyilallt a bal vállamba, nem izzadtam hideg verejtékkel, nem kékült el a szám széle...szóval semmi olyan nem volt, ami -így utólag már tudom- egy infarktusra emlékeztett volna vagy ilyesmire...
Pihentem kicsit, aztán amikor úgy éreztem, hogy elmúlt ez az "izé", fel akartam kelni. Na, az aztán nem ment. Felültem. Nem szédültem, de az a borzasztó gyengeség nem akart múlni. Most már megijedtem.
-Te, tényleg ki kéne hívni a dokit.
Azonnal telefonált a körzeti orvosunknak, akit ráadásul jól ismertünk, meg hát egy olyan kis faluban mindenki a szíve csücske volt neki...Telefonált, majd döbbenten tette le a kagylót:
-Nincs otthon a doki, kórházban van, gerincműtéttel. De megadták az ügyeletes számát...
Na püffneki. Az meg két faluval odébb lévő településen lakott, és soha még csak nem is láttuk...
Na, mindegy, szólt neki, elmondta, hogy mi a baj....Mi is volt a baj? Lényegében annyit tudott mondani, amikor konkrétumokra kérdezett rá a doktornő, hogy háát...nagyon rosszul van az asszony...Hogy mégis, mi? Hát....ööö...gyenge...és hát rosszul van na. Hogy mije fáj?...ööö...Annyira nem fáj neki tulajdonképpen semmi...de nem tud felkelni.
((Figyeleeem!! Ugye, milyen érdekes ez az egész? Utólag, amikor már minden kiderült, eszembe jutott ez a telefonálás...valóban. Hiszen tényleg NEM volt semmi jellemző, körülírható bajom!-mert ha mondjuk azt hallja a telefonban az orvos, hogy "Rémes nyomás a mellkason, égető fájdalom a bal kulccsontban, hideg verejték, halálfélelem, beszakadó hát..." na, akkor ész nélkül kocsiba vágja magát, de minimum riasztja egyúttal a mentőket is, világos.
Eeehhh....nekem még egy rendes, szépen elmagyarázható infarktus se jutott, én ezt is másképp játszottam le, mint más normális ember, itt is kibukott renitens kis énem hehe. Nekem csak a gyomrom fájt, mint régen, amikor epegörcseim voltak, de mivel azt már egy évvel azelőtt kivagdosták belőlem, tudtam, nemigen epekő ez...))
Szóval, ügyeleteshívás megvolt, közölte majd jön, addig feküdjek, pihengessek.
Én meg feküdtem, pihengettem és közben folyamatosan ÉREZTEM, hogy valami NAGGYON NEM STIMMEL. Nem tudtam, mi lehet az, de rossz előérzetem volt.
Kezdtem parázni.
3.
Említettem már, hogy pénteki nap volt? Igen, ez lényeges momentum lehet abból a szemszögből, hogy abban az időben ment péntek esténként a tévében a Dallas sorozat.
Szóval hétkor rosszul lettem, fél nyolckor kiment a hívás, kilenckor meg még sehol senki. Mármint orvos. Szegény emberem megint telefonált, most már kissé ingerlékenyebben...
-Rosszabbul van a felesége? -jő a kérdés.
-Neeem...ööö...ugyanúgy van...de tényleg rosszul van...-felelé.
Jó, nemsokára jön.-hangzott a válasz.
Akkor lett vége a sorozatnak, emlékszem, fél szemmel még én is néztem, de minden csak olyan homályosan jutott el a tudatomig. (Most mondjam, hogy tuti végignézte a dokicsaj, s csak azután indult el?! - - - - - mondom.)
10 órakor hallottuk, hogy megáll az autó a ház előtt...A párom kiment kaput nyitni.
Egy rendkívül fiatal, csini kis dokinéni jött be mosolyogva -olyan frissendiplomás magabiztos fajta-, divatos szerkóban, illatosan, aranyosan. Hozta a doki-ridikült, előkapta a fonendoszkópját, és szívélyesen megkérdezte, "Na, hogy vagyunk?"...(Gondoltam magamban, azt nem tudom, TE hogy vagy, de hogy én k*va szarul, az szent.) Mondtam neki, mindazt, amiket itt is leírtam.
Meghallgatta a szívemet, a tüdőmet, nézte a pulzusomat...Közben tekintete rátévedt a kuplerájra az asztalon...a ménkű sok könyv, a jegyzetek, de főleg a zsáknyi kis harmonika-puska láttán rákérdezett: -Tanulás?
-Ja- mondtam. -Holnap szigorlat.
És mint aki megvilágosodott, felcsillanó szemmel (heuréka!) azonmód meg is nyugtatott:
-Óó! Akkor ez csak vizsgadrukk!!
(Ezt a szót, míg élek nem felejtem el: VIZSGADRUKK. Ez a szó változtatta meg az egész életemet, ez törte derékba pályafutásomat, az álmaimat, az egész jövőmet...)
- v i z s g a d r u k k -
Na mindegy, adott a seggembe valami koktélfélét, mondta, ettől megnyugszom, elmúlik ez a fránya feszültség meg gyengeség. De ha mégsem! akkor a biztonság kedvéért kiállít egy mentőspapírt, tehát ha rosszabbul lennék, akkor nyugodtan hívjuk a mentőket, őt már nem kell. Ha(!) ROSSZABBUL lennék.
Sok sikert kívánt a másnapi vizsgámhoz, majd kellemes illatfelhőt hagyva maga után, ellibbent.
Még meg is nyugodtam volna, ha nem lettem volna olyan vacakul.
Kitámolyogtam a fürdőszobába valahogy, lezuhanyoztam ( a mai napig sem fogom fel, mért nem estem össze, és egyáltalán mi keringette még bennem a vért, hiszen közben masszívan és FOLYAMATOSAN zajlott bennem az infarktus, mint utólag ez is kiderült -de erre később lesz magyarázat), megnéztem az alvó gyerekeimet, kikapcsoltam náluk a tévét, betakargattam őket, majd visszadőltem az ágyba. A koktél hathatott, mert valahogy aludni is tudtam kicsit. Néha, amikor fel-felébredtem, azt figyeltem, ROSSZABBUL vagyok-e, de mivel minden maradt az "alapból-estehétóta-ugyanilyenrosszulvagyok"-nál, visszabóbiskoltam.
Reggel baromi korán ébredtem (naROSSZABBULVAGYOKMÁR?), felkeltem (gyengeség maradt, de valahogy több erőm volt), lefőztem a szokásos kávémat....kivasaltam a fehér blúzomat, felraktam a műkörmeimet, kisminkeltem magam -ha már meghúznak a vizsgán, legalább szép legyek-, összepakoltam a cuccaimat, elszívtam vagy három cigit a kávéhoz, néztem az órát, mennyi van még a busz indulásáig...
Gábor -mivel szabadnapos volt aznap- mondta, hogy elkísér.
-Nem jól nézel ki, nehogy útközben NAGYON rosszul legyél nekem...
-Na, jó, gyerevelem nem bánom...(Kocsink nem volt)
Kibattyogtunk a buszhoz...Na, akkor kezdtem már tényleg úgy istenigazából pocsékul lenni. Alig bírtam vánszorogni, a buszmegállóban képes voltam leülni a havas padra...
Nem sok az út, 15-20 perc, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. (Infarktuskám akkor már "dolgozott" ezerrel) Mondta is a párom, hogy te! olyan fura színed van! nem is fehér, nem is sápadt....hanem olyan....izé...olyan...ööö...SZÜRKE!!
Amikor leszálltunk, akkor úgy éreztem, menten összeesek. És lelki szememim előtt az lebegett, hogy még fel kell másznom a toronyba (a fősuliban a csillagvizsgáló alatti termekben voltak a vizsgáink cirka többszáz lépcső), jajjistenem.
De akkor már nem volt oppardon, Gábor ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy előbb bemegyünk a kórházba az ügyeletre! Nyafogtam, hogy deeee...én már úgy szeretnék túllenni azon a rohadt vizsgán, különben is ma én akartam az elsők közt bemenni, levizsgázok, és utána majd mehetünk az ügyeletre, jó?
-NEMM!!! -mondta- MOST AZONNAL bemegyünk, aztán majd vizsgázgathatsz kedvedre!
Meggyőzött.
Elbotorkáltunk a kórházig (én vánszorogtam, belekapaszkodva a kabátjába, ő meg támogatott, meg tartott, meg húzott-vont).
4.
A kórházba beérve megkönnyebbültem láttam, hogy az ügyeleten hálistennek nem voltak sokan, ketten ücsörögtek előttem. Az egyik pasas hamar végzett is, nem volt benn tán 10 percet sem. Persze ilyen helyzetben a tíz perc is óráknak tűnhet, de én örültem, hogy ültem, és bágyadtságomban egész türelmes is voltam. A következő páciens kicsit tovább volt odabenn, na, akkor már kezdtem picit nyűglődni. Egyre szarabbul voltam.
És akkor jött a krach...a doktornőnek sürgős hívása volt, azonnal ki kellett menni egy súlyos esethez, az előbb telefonáltak be neki. Kiszólt a váróba, hogy siet vissza, majd elviharzott. Pffff......azt hiszem, én közben el is bóbiskoltam, Gábor vállára dőlve, és olyan mindenmindegy-beletörődéssel berendezkedtem arra, hogy na én úgylehet, itt fogok megpusztulni.
Nem is nagyon néztem az órát, tulajdonképpen akkor már tényleg nem sokminden jutott el az agyamig a külvilágból. Mintha félálomban láttam volna a környezetemet, mintha olyan "vízalatti"-felvételt néztem volna kívülállóként...ahogyan emberek jöttek-mentek körülöttem, ahogy a takarítónő mosta a folyosót, ahogyan becsapódott néhol egy-egy ajtó...azt is csak távoli hangként észleltem, hogy Gabi néha rákérdezett, jobban vagy? (Dehogy voltam jobban, piszkosul nem voltam jobban.) De már megijedni sem volt erőm.
Talán egy jó háromnegyed óra telthetett el, vagy több, nem tudom. Amikor visszaért a doktornő, azonnal behívott, mosolyogva, nagyon kedvesen. Sosem felejtem el őt. Duci volt, de az az igazi, gusztusosan gömbölyű fajta, az arcából, a szeméből sugárzott valami...hmm...rendkívüli emberszeretet, vagy ilyesmi, nem tudnám pontosan megfogalmazni, de azonnal megnyugtató, JÓ hatással volt rám...mintha ezer éve ismerném valahonnan...
Leültett, megkérdezte, hogy mi a panaszom, s én szóról szóra elmeséltem neki a tegnap este óta történteket, a furcsa, megmagyarázhatatlan érzéseket, a nagyfokú rosszullétet, stb...Közben nézte az adataimat, és felkiáltott: -Nahát! Maga hajszálpontosan ugyanakkor született, mint én! Évre, hónapra, napra!- ezen jót nevettünk, hogy milyen érdekes...(Nos, a nevét azóta már rég elfelejtettem...de EZT, hogy egyazon napon születtünk, ezt soha.)
Aztán vérnyomást mért, meghallgatott ő is, alaposan megkukucskálta a torkomat (épp tombolt annakidején az influenza-járvány és valószínűleg valami jófajta vírusra gyanakodott), majd azt mondta, hogy a biztonság kedvéért csinálna egy EKG-t is.
Nem tudtam mire vélni, hiszen egy influenzás betegnek nem sűrűn szokták ezt, de hát jól van, legyen. Mit bántam én már, hogy mit tesznek velem, úgy voltam, hogy írjon már fel valamit, aztán hadd menek utamra -közben azon agyaltam, hogy basszus utolsónak fogok beeseni az ajtón a vizsgán.
Felfektettek az asztalra, rámcuppantották a tappancsokat, odagördítették a gépet, és pár másodperc múlva már csak arra lettem figyelmes, hogy a doktornőnek elborult a homloka, és a korábbi jókedélyű vidám, huncut szemei teljesen összeszűkültek...Nézte, nézte a szalagcsíkot, amit kidobott a gép, majd gondterhelten odafordult az asszisztenséhez, neki is megmutatta...Együtt vizslatták az eredményt...majd hozzám fordult és ezt mondta:
- Kérem, ne ijedjen meg, Ágnes,... -na! ez az a mondat, amit ha hall egy beteg, aki kiterítve fekszik a vizsgálóasztalon és ketten tanakodnak a feje fölött, szóval EZ AZ A MONDAT, amitől még egy makkegészséges páciens is halálra rémül!-
- Volt a családjukban szívbeteg valaki? Le-és felmenői között esetleg?...- jesszus, lázasan kutakodtam az emlékeim között, de apám öngyilkosságától, anyám agyérszűkületétől és nagyanyám magasvérnyomásától eltekintve semmilyen nyavalya nem jutott eszembe...Mindenesetre félelmemben még a maradék vér is kifutott az arcomból...
- Neeem....-rebegtem elhaló hangon- nem tudok ilyenről. Mért, valami baj van a szívemmel???
- Háát...khmmm...nem tudok biztosat, de kérem, tovább kell küldenem a kardiológiára, ott majd szakemberek alaposabban megnézik...
(na neeeee......gondoltam magamban, szó se lehet róla!)
- De én most nem mehetek, nekem sürgős és halaszthatatlan vizsgám van ma, egy hónapja erre a rohadék szigorlatra készülök, és ha most nem tudok menni, akkor pótvizsgára már Sárospatakra kell mennem, jajj, ne tegye ezt velem drága doktornő, nekem most kell mennem!!!!!!! - de már akkor majdnem sírtam.
Fel akartam kelni az ágyról, és akkor furcsa dolog történt...ez a bájosan, puhán, lágyan kedves kis doktornő erélyesen -mit erélyesen, majdhogynem mérgesen!- megfogta a vállam, visszanyomott fekvésbe. Azért egy megnyugtató (olyannagyonaranyos) mosolyt még megeresztett felém, mert látta, hogy tényleg szétparázom az agyam:
- Sárospatak csodaszép tavasszal, majd meglátja, meglesz az a vizsga akkor is! (és én akkor még fel se fogtam, hogy mit hablatyol itt nekem a tavaszról!?) -majd rögvest beteghordót hívott.
Totál kivoltam. Na nemááááá....tudok én menni a saját lábamon, most minek ez a cirkusz????!!!! De nem volt pardon, tényleg beleültettek abba a guruló kiskocsiba, úgy tolt ki a beteghordó a rendelőből.
Odakint a váróban Gábornak levesestányérnyira kerekedett a szeme, és akkor, akkor megláttam benne a döbbent riadalmat. Na én teljesen kétségbeestem, de úgy voltam vele, hogy most már tényleg lőttek ennek a vizsganapnak, így hát beletörődve dőltem hátra a "taligában", és megadtam magam a sorsomnak.
A kardiológia-ügyelet egy épülettel arrébb volt, rámterítették a kabátomat (január 27.-e volt!) és gyía, irány az ismeretlen.
(Azt az aranyos, kedves, velem egykorú doktornőt akkor láttam utoljára.
Aggódó, és valami miatt olyan szomorkás tekintettel nézett utánam...
5.
Átgördültünk mindenféle folyosón, át az udvaron, majd be egy másik épületszárnyba, aztán ismét folyosók, végül "leparkoltunk" egy ajtó előtt. A betegszállító bekopogott, bement, bevitte a papírjaimat. Kisvártatva kijött és sajnálkozva közölte, hogy bizony várni kell, mert az ügyeletes orvos nincs bent, fenn van az osztályon.
Jó, várunk.
Vártunk vagy fél órát...A srác bement, rákérdezni, mi a frász van. Mondták neki, hogy nyugi, valami gubanc van az intenzíven, de jönni fog az orvos, mert már felszóltak neki. Aztán vártunk még húsz percecskét...(jujj, az nagyon soknak tűnik ám ilyenkor!), a beteghordó srác már idegesebb volt, mint én. Aztán csak bement immáron harmadjára is...Irtó rendes volt, mert közölte, hogy ő maga szalad fel az osztályra és kerít egy dokit -gondolom látta rajtam, hogy nem éppen a topon vagyok-, siet vissza, itt várjuk meg. Mi meg mit is tehettünk volna....,,,,na míííít??
Hát vártunk naná. Gabi síkideg volt, még én vigasztalgattam, hogy ne egye már annyira a kefét...
Hamarosan (de tényleg, vagy tíz perc múlva) jött vissza a srác, hogy rögtön lesz orvos. (hehe, rögtön, ezt már ismerem) Közben betoltak mellém egy idős bácsit, ő ramatyabbul nézett ki szegény, neki nem is "talicska" jutott, hanem összkomfortos gurulós ágyikó. Felesége ott tördelte a kezét, kérdezte, van benn orvos? Még mosolyogni is tudtam kicsit, válaszoltam neki, hogy LESZ, ha minden igaz, pár perc múlva.
-Régóta várnak itt, kedveskéim?
-Ó, csak alig egy órája...-a mamika ki volt akadva, de nem sok ideje volt sopánkodni, mert tényleg felbukkant loholva egy középkorú doktornő, berobogott a rendelőbe, eltelt kis idő, majd szólították a ....a bácsit. (!!)
Na, le lehetett volna fotózni a képemet, szerintem úgy megnyúlt az orcám, mint a sikolykettőnek...De már csak legyintettem.
Az a szék vagy mi, törte az ülepem, tegnap délután óta egy falatot nem ettem, nem ittam, kútbaesett a szigorlatom, ott ültem egy rém kihalt, hideg folyosón valami istentudja milyen nyavalyával, pocsékul éreztem magam, már levegőt alig volt erőm venni...és szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy nem engem hívtak be. Gabi már épp be akart ordítani az ajtón, hogy az asszony itt kínlódik már mióta, de akkor nyílt az ajtó, s láss csudát! végre behívtak! Hurrá, még a tolószékből is fel tudtam állni, szépen betipegtem a saját lábaimon...
A doktornő -olyan-katonás-hangnemben- rámszólt, hogy vetkőzzek le derékig és feküdjek a vizsgálóasztalra. Majd eltűnt a szomszéd helyiségben, ahová a bácsit fektették. Én szófogadóan levetkőztem, ráfeküdtem arra az ágyra, ami olyan, de olyan hideg volt, hogy felszisszentem! (Jesszus, van itt egyáltalán fűtés??) Dideregtem ott egy darabig, amikor jött az asszisztens és már amikor tolta a gépet, tudtam, hogy megint EKG. (Mintha az alig egy órája készített papír nem lett volna jó, na, mindegy, mondjuk ezt is utólag tudtam meg, hogy erre azért volt szükség, hogy összehasonlítsák az előzővel, mennyit döglődött annyi idő alatt is a balkamrám.)
Utána átgurította a masinát a szomszéd szobába, megcsinálták a bácsikának is az EKG-t, aztán megint egy kis várakozás....Persze, félmeztelenül, a hidegágyon (brrrr), mert azt mondta az asszisztensnő, hogy addig ne keljek már fel, amíg a doktornő ki nem elemzi az eredményeket. Azért terített rám egy vékonyka lepedőt, hogy ne vacogjak olyan hangosan.
A dokinéni el is kezdte nézegetni a "kottákat", én azt hiszem közben elaludhattam, mert arra riadtam fel, hogy felkiált (tulajdonképpen a szomszéd szobában lévő asszisztenshez intézve a mondanivalóját):
-Úristen, ennek(!) akkora infarktusa van, mint egy hááz!!
Magamban meg arra gondoltam, szegény bácsika. Szar van a levesbe, na, az öreget se engedik ma haza!
(Csak azt furcsállottam, hogy ilyen lazán, simán, felkonferálta a diagnózist, de olyan hangfrekvenciában, hogy -mint utólag kiderült- a folyosón éppúgy hallotta a párom, mint a bácsi felesége.)
Nosza, szaladt is a papókához rögvest, én meg egy másodperc múlva nyugtázhattam, hogy a kaki nem a bácsi levesében van, de nem ám, hanem az enyémben...lett is olyan ribillió, mert az éltes doktornő akkor fordult igazán felém és megrökönyödve nekem szegezte a kérdést:
-Maga hány éves?????????
De AHOGY kérdezte!
Az ereimben megfagyott a vér. (Már ami még keringett szegény)
Mondom megszeppenve, hogy harmincnégy. (Mivan, talán korhatáros a ceremónia??)
-Meeeennnnyííí?? -akár a lottóreklámban.
De valahogy nem volt vicces az egész szitu, mert hirtelen úgy bezsongott mindenki, mint a méhkas. Telefon. Újabb telefon. Emelkedettebb hangnemben. Sürgős. Infúziót. Hordágyat, de azonnal. Oxigént. Intenzívet előkészíteni. Gyorsan.
-hehh, tisztára, mint a Vészhelyzetben, csak nekem EZ a rész most valahogy nem annyira tetszett...-
-az intenzív osztályon-
1.
Ééérdekes, most nem kellett várni egy percet sem, mert szinte abban a minutában ott is volt a hordágy, meg minden kellék, ami arra volt jó, hogy ha eddig nem rémültem halálra, akkor most igen. Még a pulcsimat se engedték felvenni, zsupsz, átemeltek a hordágyra, aztán iszkiri, kifelé. Szegény Gáborom (azért sajnálom, már így visszaemlékezve, mert akármilyen is volt velem annakidején, most azért sikerült rendesen betojnia) azt se tudta, mi van. Gondolom, úgy volt vele, hogy kivizsgálnak, vagy ilyesmi, írnak fel valami gyógyszert, aztán gyerünk végre haza. Na de amikor kivágódott az ajtó és úgy robogtak velem tényleg, mint egy kórházas-sorozatban....pfffff.....
Én akkor már csak arra emlékszem, hogy mennyire fázom, és hogy hova a jóistenbe visznek át, megint az udvaron (jajjdehidegvolt), aztán liftbe be, liftből ki...
És amikor "megérkeztünk" és megláttam egy hatalmas duplaajtón a még hatalmasabb feliratot (CARDIOLÓGIA INTENZÍV), na akkor tudatosult bennem, hogy iszonyú NAGY A BAJ. Gábort elküldték, azt mondták neki, hogy egyenlőre minden fontos vizsgálatot el kell végezniük, addig nem mondanak konkrétumot, semmi bővebb tájékoztatást nem tudnak nyújtani arra vonatkozólag, hogy milyen súlyos, vagy hogy mennyire életveszélyes a dolog -az infarktus tényét meg már úgyis tudtuk.
Engem betoltak az intenzívre, onnantól kezdve mintha valóban filmet néztem volna, minden olyan távolinak és hihetetlennek tűnt...Ahogy a párom eltűnt az összecsukódó ajtó mögött....a szeme, a tanácstalan, kétségbeesett tekintete, amit még láttam...ahogy azután az orvosok körbeálltak, fölém hajoltak, kérdezgettek, majd az ápolók befektettek egy furcsa, nagyon magas ágyba, ahogyan elképzelhetetlenül gyakorlott mozdulatokkal anyaszült meztelenre vetkőztettek, az orromba dugták azt az oxigén-izét és ahogy rám kapcsoltak mindenféle pittyegő, csipogó, zúgó-búgó jószágot...És mindezt valami villámgyorsan.
Mire észbekaptam, mindkét karomba be volt építve a branül, az egyikből szorgosan szipkodták a vért, a másikba meg befele csordogált valami áttetsző folyadék...és én egy szál lepedő alatt remegtem, mint a nyárfalevél, hogy most akkor mi lesz velem?? Meg fogok halni???
Rettenetesen féltem. Én még életemben nem féltem így. Mindenféle kavargott a fejemben, az agyamban legalább olyan szélsebesen cikáztak a gondolatok, mint amilyen szélsebesen levetkőztettek öt perccel azelőtt. De miért kell meztelenere??? Ez a kérdés lüktetett a halántékomnál minden egyes szívdobbanásomra. Ez olyan...olyan "megalázó" (jobb szó nem jutott eszembe, habár valahol az eszem mélyén tudtam, hogy ezt így kell), olyan kiszolgáltatott helyzet...Oké, tudomén, hogy egy friss infarktusos beteg nő nem NŐ, de valahogy mégis...az ösztönös szemérem szerintem még egy haldoklóban is benne van az utolsó pillanatig...jójó, betakartak egy lepedővel, de akárhányszor odajött egy orvos, azt a lepedőt felemelték, és hiába TUDOM, hogy csak a szívem állapota érdekelte őket, azért zavart az a tény, hogy mindkét mellem szétterülve, közprédára van téve. Még ha be is húzták azt a zöld függönyt.
Egyébként pedig hihetetlen kedvesek és közvetlenek voltak mind az orvosok, mind az ápolószemélyzet. Igyekeztek maximálisan megnyugtatni -már amennyire az adott esetben lehetett-, minden kérdésemre válaszolni (bár egyenlőre ők voltak azok, akik kérdésekkel bombáztak, mihelyst stabilizálódni látták az állapotomat), elmagyarázni, hogy mit miért tesznek, mely vizsgálatnak mi a célja és afelől is biztosítottak, hogy amint meglesznek a laboratóriumi eredmények, el fogják mondani, mi a harci helyzet.
Mondták, hogy próbáljak a lehető leghamarabb megnyugodni, persze erre rásegítettek egy kis szurival, vigasztalgattak, hogy elméletileg én már messze túl vagyok a nehezén, hiszen az infarktusos betegek igen nagy hányada az első órában hal meg. (uhhdemegnyugodtam) És mivel valami csoda folytán én éppen tizenöt órája éldegélem túl ezt az időszakot, így hát jó esélyt látnak a gyógyulásra. Tehát fel a fejjel, és semmi sírás-rívás. Tuti, hogy bőghettem, de erre már csak homályosan emlékszem, mert aztán hatni kezdett az altató-nyugtató keverék és én szép lassan belezuhantam valami feneketlen mély, öntudatlan álomba.
Azt álmodtam, hogy csak álmodtam ezt az egészet.
Én akkor már csak arra emlékszem, hogy mennyire fázom, és hogy hova a jóistenbe visznek át, megint az udvaron (jajjdehidegvolt), aztán liftbe be, liftből ki...
És amikor "megérkeztünk" és megláttam egy hatalmas duplaajtón a még hatalmasabb feliratot (CARDIOLÓGIA INTENZÍV), na akkor tudatosult bennem, hogy iszonyú NAGY A BAJ. Gábort elküldték, azt mondták neki, hogy egyenlőre minden fontos vizsgálatot el kell végezniük, addig nem mondanak konkrétumot, semmi bővebb tájékoztatást nem tudnak nyújtani arra vonatkozólag, hogy milyen súlyos, vagy hogy mennyire életveszélyes a dolog -az infarktus tényét meg már úgyis tudtuk.
Engem betoltak az intenzívre, onnantól kezdve mintha valóban filmet néztem volna, minden olyan távolinak és hihetetlennek tűnt...Ahogy a párom eltűnt az összecsukódó ajtó mögött....a szeme, a tanácstalan, kétségbeesett tekintete, amit még láttam...ahogy azután az orvosok körbeálltak, fölém hajoltak, kérdezgettek, majd az ápolók befektettek egy furcsa, nagyon magas ágyba, ahogyan elképzelhetetlenül gyakorlott mozdulatokkal anyaszült meztelenre vetkőztettek, az orromba dugták azt az oxigén-izét és ahogy rám kapcsoltak mindenféle pittyegő, csipogó, zúgó-búgó jószágot...És mindezt valami villámgyorsan.
Mire észbekaptam, mindkét karomba be volt építve a branül, az egyikből szorgosan szipkodták a vért, a másikba meg befele csordogált valami áttetsző folyadék...és én egy szál lepedő alatt remegtem, mint a nyárfalevél, hogy most akkor mi lesz velem?? Meg fogok halni???
Rettenetesen féltem. Én még életemben nem féltem így. Mindenféle kavargott a fejemben, az agyamban legalább olyan szélsebesen cikáztak a gondolatok, mint amilyen szélsebesen levetkőztettek öt perccel azelőtt. De miért kell meztelenere??? Ez a kérdés lüktetett a halántékomnál minden egyes szívdobbanásomra. Ez olyan...olyan "megalázó" (jobb szó nem jutott eszembe, habár valahol az eszem mélyén tudtam, hogy ezt így kell), olyan kiszolgáltatott helyzet...Oké, tudomén, hogy egy friss infarktusos beteg nő nem NŐ, de valahogy mégis...az ösztönös szemérem szerintem még egy haldoklóban is benne van az utolsó pillanatig...jójó, betakartak egy lepedővel, de akárhányszor odajött egy orvos, azt a lepedőt felemelték, és hiába TUDOM, hogy csak a szívem állapota érdekelte őket, azért zavart az a tény, hogy mindkét mellem szétterülve, közprédára van téve. Még ha be is húzták azt a zöld függönyt.
Egyébként pedig hihetetlen kedvesek és közvetlenek voltak mind az orvosok, mind az ápolószemélyzet. Igyekeztek maximálisan megnyugtatni -már amennyire az adott esetben lehetett-, minden kérdésemre válaszolni (bár egyenlőre ők voltak azok, akik kérdésekkel bombáztak, mihelyst stabilizálódni látták az állapotomat), elmagyarázni, hogy mit miért tesznek, mely vizsgálatnak mi a célja és afelől is biztosítottak, hogy amint meglesznek a laboratóriumi eredmények, el fogják mondani, mi a harci helyzet.
Mondták, hogy próbáljak a lehető leghamarabb megnyugodni, persze erre rásegítettek egy kis szurival, vigasztalgattak, hogy elméletileg én már messze túl vagyok a nehezén, hiszen az infarktusos betegek igen nagy hányada az első órában hal meg. (uhhdemegnyugodtam) És mivel valami csoda folytán én éppen tizenöt órája éldegélem túl ezt az időszakot, így hát jó esélyt látnak a gyógyulásra. Tehát fel a fejjel, és semmi sírás-rívás. Tuti, hogy bőghettem, de erre már csak homályosan emlékszem, mert aztán hatni kezdett az altató-nyugtató keverék és én szép lassan belezuhantam valami feneketlen mély, öntudatlan álomba.
Azt álmodtam, hogy csak álmodtam ezt az egészet.
2.
Szörnyű volt az ébredés. Nem fájt ugyan semmim, de maga az egész döbbenet, hogy mégsem csak egy rossz álom volt mindaz ami velem történt, nagyon letaglózott. Kissé kába voltam ugyan a gyógyszerektől, de azért világosan tudtam gondolkodni és próbáltam elemezni a helyzetemet.
Először is alaposabban körülnéztem.
Baloldalt, egy ablak melletti ágyon feküdtem, mellettem még két ágy volt, az egyiken egy öreg bácsi (nem az, akivel odalent az ügyeleten is találkoztunk), amellett egy olyan hatvan körüli néni. Szemben velem volt a nővérpult, azon túl ismét három ágy, a túlsó oldalra már nem nagyon láttam el, a jobboldali kettő üres volt, a harmadikon egy nagyon-nagyon rossz állapotban lévő beteg feküdt (már nem emlékszem, férfi vagy nő volt-e, de gyakran rohantak hozzá ha a gép nem jól "pittyegett"). Aludtak.
A csend, az a sűrű, tömény csend volt a másik, ami azonnal feltűnt még. Igaz, a gépeknek, monitoroknak volt egy monoton, halk háttérduruzsolása, de valahogy mégis ijesztő volt a -szó szerint- síri csend. Meg az, hogy a folyosóról sem szűrődött be az a jellegzetes "kórház-hang", a nővérek, orvosok jövés-menése, a látogatók beszélgetései, a takarítók sertepertélése, az ételes kocsik nyekergő zörömbölése, ilyesmik.
Na meg az ÁGY. Nem az a hagyományos kórházi ágy, hanem egy igen magas, furcsa ágy volt (kicsit engem a szülőágyra emlékeztetett a szerkezete, de valahogy még annál is magasabbnak meg bonyolultabbnak tűnt). Négy oldalról pedig zöld függönyökkel volt körülvéve, amik azonban mind ki voltak húzva. A fejrésze teljesen le volt engedve, teljesen vízszintesen feküdtem, ami borzasztóan zavart, lévén hogy én világéletemben magasan felpolcolva szerettem aludni, sok-sok kispárnával...Úgyhogy emelgetnem kellett a fejem, hogy valamit lássak. Na ennek az emelgetésnek meg is lett az eredménye, mert rögtön oda is jött egy nővérke hozzám.
-Valami baj van, kedves? Nem érzi jól magát? Mi a baj?
-Mi történik most velem? -kérdeztem- és meddig kell itt lennem?
Megsimogatta a fejem, és elmondta, hogy ez az úgynevezett coronária-őrző ahol most vagyok, ez a hivatalos neve, de amúgy intenzív-osztálynak hívják köznapi nyelven a betegek és a látogatók. Pár napig megfigyelés alatt tartanak, hogy megtudják, milyen fokú volt a lezajlott infarktusom és hogy milyen károsodásokat okozott a szervezetemben meg a szívizomzatban. Ha az infúziók és a gyógyszerek megfelelően stabilizálják az állapotomat, akkor lekerülhetek a "sima" osztályra, az már nem ilyen ijesztő. Mosolygott, megfogta a kezemet, tényleg igyekezett megnyugtatni.Az a legfontosabb, hogy feküdjek nyugodtan, sőt, ha lehet, akkor mozdulatlanul.
(tesséééék????-én? mozdulatlanul? mikor világéletemben sajtkukac voltam? már az óvodában is futrinka volt a becenevem!!)
Na, jól megszeppentem, tényleg mozdulni sem mertem.
-Az eddigi eredményekről lehet már tudni valamit? -kíváncsiskodtam azért.
-Hamarosan lesz a nagyvizit és a doktorúr valószínűleg többet tud majd önnek mondani. Addig is pihenjen szépen és ne rágódjon most ezeken, higgye el, túl nagy baj már nem lehet, hiszen az első napot "szerencsésen" átvészelte. Mert hogy magának már tegnap délután óta elkezdődött az infarktusa, valóban csak a szerencséjén múlt, hogy ilyen állapotban van és nem súlyosabb a helyzet. Magának jó őrangyala lehet -mondta még, aztán ismét magamra hagyott.
Pontosabban nem voltam én magamra hagyatva, hiszen ugye ott voltak a nővérek lépésnyire tőlem, mégis valahogy OTT az ember annyira de annyira magányosnak tudja érezni magát.....
Először is alaposabban körülnéztem.
Baloldalt, egy ablak melletti ágyon feküdtem, mellettem még két ágy volt, az egyiken egy öreg bácsi (nem az, akivel odalent az ügyeleten is találkoztunk), amellett egy olyan hatvan körüli néni. Szemben velem volt a nővérpult, azon túl ismét három ágy, a túlsó oldalra már nem nagyon láttam el, a jobboldali kettő üres volt, a harmadikon egy nagyon-nagyon rossz állapotban lévő beteg feküdt (már nem emlékszem, férfi vagy nő volt-e, de gyakran rohantak hozzá ha a gép nem jól "pittyegett"). Aludtak.
A csend, az a sűrű, tömény csend volt a másik, ami azonnal feltűnt még. Igaz, a gépeknek, monitoroknak volt egy monoton, halk háttérduruzsolása, de valahogy mégis ijesztő volt a -szó szerint- síri csend. Meg az, hogy a folyosóról sem szűrődött be az a jellegzetes "kórház-hang", a nővérek, orvosok jövés-menése, a látogatók beszélgetései, a takarítók sertepertélése, az ételes kocsik nyekergő zörömbölése, ilyesmik.
Na meg az ÁGY. Nem az a hagyományos kórházi ágy, hanem egy igen magas, furcsa ágy volt (kicsit engem a szülőágyra emlékeztetett a szerkezete, de valahogy még annál is magasabbnak meg bonyolultabbnak tűnt). Négy oldalról pedig zöld függönyökkel volt körülvéve, amik azonban mind ki voltak húzva. A fejrésze teljesen le volt engedve, teljesen vízszintesen feküdtem, ami borzasztóan zavart, lévén hogy én világéletemben magasan felpolcolva szerettem aludni, sok-sok kispárnával...Úgyhogy emelgetnem kellett a fejem, hogy valamit lássak. Na ennek az emelgetésnek meg is lett az eredménye, mert rögtön oda is jött egy nővérke hozzám.
-Valami baj van, kedves? Nem érzi jól magát? Mi a baj?
-Mi történik most velem? -kérdeztem- és meddig kell itt lennem?
Megsimogatta a fejem, és elmondta, hogy ez az úgynevezett coronária-őrző ahol most vagyok, ez a hivatalos neve, de amúgy intenzív-osztálynak hívják köznapi nyelven a betegek és a látogatók. Pár napig megfigyelés alatt tartanak, hogy megtudják, milyen fokú volt a lezajlott infarktusom és hogy milyen károsodásokat okozott a szervezetemben meg a szívizomzatban. Ha az infúziók és a gyógyszerek megfelelően stabilizálják az állapotomat, akkor lekerülhetek a "sima" osztályra, az már nem ilyen ijesztő. Mosolygott, megfogta a kezemet, tényleg igyekezett megnyugtatni.Az a legfontosabb, hogy feküdjek nyugodtan, sőt, ha lehet, akkor mozdulatlanul.
(tesséééék????-én? mozdulatlanul? mikor világéletemben sajtkukac voltam? már az óvodában is futrinka volt a becenevem!!)
Na, jól megszeppentem, tényleg mozdulni sem mertem.
-Az eddigi eredményekről lehet már tudni valamit? -kíváncsiskodtam azért.
-Hamarosan lesz a nagyvizit és a doktorúr valószínűleg többet tud majd önnek mondani. Addig is pihenjen szépen és ne rágódjon most ezeken, higgye el, túl nagy baj már nem lehet, hiszen az első napot "szerencsésen" átvészelte. Mert hogy magának már tegnap délután óta elkezdődött az infarktusa, valóban csak a szerencséjén múlt, hogy ilyen állapotban van és nem súlyosabb a helyzet. Magának jó őrangyala lehet -mondta még, aztán ismét magamra hagyott.
Pontosabban nem voltam én magamra hagyatva, hiszen ugye ott voltak a nővérek lépésnyire tőlem, mégis valahogy OTT az ember annyira de annyira magányosnak tudja érezni magát.....
3.
Hamarosan sürgés-forgás támadt -vizit!- szóltak a nővérkék, aztán be is vonult a fehérköpenyes csapat. Meglepetésemre nem "ágysorrendben" történt az akció, hanem egyenesen hozzám jöttek. Voltak vagy öten. A legidősebb, olyan pocakos-nagyapós, megnyerő külsejű doki barátságosan rám mosolygott, és kedélyesen megkérdezte:
-Hát ez a kislány mit keres itt minálunk?
Mit volt mit tenni, visszavigyorogtam és válaszoltam, hogy korántsem vagyok én már olyan kislány, mire azt felelte, hogy persze, csaképp nem szoktak hozzá ezen a helyen az ilyen csinos fiatalasszonyokhoz...
Megvolt az oda-vissza-vigyorgás (már amennyire félelmemben tudtam venni a lapot), majd behúzták a zöld függönyt, és el kezdtek vizsgálgatni. "Hagyományosan", fonendoszkóppal, meg "kézrátétellel" is (de hogy minek? mikor a gépek ott kattogtak a fejem fölött?) pulzusszámlálás, miegyebek...És folyamatosan kérdezgettek.
Hogy voltemáracsaládbansatöbbi. Meg hogy menstruálok-e rendszeresen, dohányzok-e, szedek-e fogamzásgátlót...ért-e mostanában valami nagyobb stressz? (Hú erre jól rákérdezett, mesélhettem volna órákig az élettörténetemet, ha lett volna erőm. Stressz? Áá, ugyanmá'...Csak a meló, a válás, a bíróságra futkosás, a fősuli, a vizsgák, a szakdolgozat-írás, a leendő államvizsgám, a családi gondok-bajok---stressz? miazastressz?) Szépen válaszolgattam neki(k), hogy igen, bagózok, igen, menstruálok, igen, szedek, igen, adódnak nyűgjeim.
Egyértelmű, hogy a cigiről eskü alatt azonmód le is kellett szoknom (mé, hol a fenébe gyújtottam volna rá, talán a két infúziós állvány árnyékában?), azután nagy komolyan felém fordult a "főnök" (én legalábbis annak néztem, mint utóbb kiderült, valóban ő volt a prof.,) és azt mondta:
-Ágnes, maga egy igen nagy kiterjedésű balkamrai infarktust szenvedett el az elmúlt tizennyolc órában. Sajnos, nem jutott időben hozzánk, mert akkor talán megakadályozhattuk volna, hogy ennyire csúnya legyen a helyzet. Tulajdonképpen miért is nem jött hamarabb? Nem érzett fájdalmat? Nem volt nagyon rosszul?
-Dehogynem voltam rosszul- válaszoltam és elmeséltem neki a tegnap délután óta lezajlott kálváriámat.
Rosszallóan csóválta a fejét, de azért még megkérdezte, hogy ha nem mentővel, akkor mivel jöttem be a kórházba? Kocsival?
-Busszal.-mondok, mire tök elhűlt az egész slepp.
-Bussszzzaaaaal????? Milyen busszal? Helyijárattal?
-Nem- mondtam- távolságival, innen a szomszéd faluból-e.
Teljesen kész voltak. Hogy ni, itt egy túlélőpalánta, aki akut infarktussal, saját lábán, zötyögő helyközivel képes belibbenni a szemük elé.
Na de nem igazán értékelték a dolgot, amit nem is csodálok.
Szóval közölték, hogy pár napig itt fogok vendégeskedni, kismillió labor-meg egyéb vizsgálatot el fognak még végezni, hogy a jelen pillanatban is ereimbe csöpögő cucc milyen irányba veti sorsomat. Azaz mennyire stabilizálják az állapotomat, illetve hogyan reagál a szívem a kezelésekre, gyógyszerekre.
Legelőször is -és legsürgősebbként- heparint fogok kapni a hasfalba (anyámborogass hovaaaa?? majd elbőgtem magam), amely úgymond "hígítja" a vért, feloldja az érrögöket, amelyek elzárták a koszorúsereket.
Majd káliumot kell innom (mííít? mé nem minnyá unikumot??), ami kicsit rossz ízű lesz (na, később megtapasztaltam, mi a különbség a rosszízű és a kiokádomabelemet-ízű között), viszont erősítit, támogatja a szívizomzatot.
Ezenkívül béta-blokkolót (akkor még azt se tudtam mi az, csak azt tudtam, hogy én már így is helyből le vagyok blokkolódva), meg egyéb gyógyszereket. A többi meg szuriban, infúzióban amúgy is megy már befele.
Elég rémültem nézhettem, mert megnyugtattak, hogy ezek mind csökkenni fognak, amint beáll egy kis pozitív változás.
Na jó -gondoltam magamban- akkor most térjünk a lényegre.
-Wc-re kimehetek? -kérdeztem, mire olyan kacajban törtek ki, mintha legalábbis az év viccét adtam volna elő. (Utólag már tudom, télleg az volt.)
-SZÓ SE LEHET RÓLAA!! Kap majd ágytálat, szóljon a nővérkéknek ha pisilni kell, és abba majd szépen belecsurgat.
Jesszusmária. Na olyan se volt még kerek fenekem alatt, tiltakoztam is bőszen, hogy de én abba nem tuudook, értsék már meg, nem tudok! És már nagyon kell!
-Semmi gond, próbálkozzon azért. Mert ha nem sikerül, akkor sajna meg kell katétereznünk...
Nasimonági mostbolondahelyzet. Már eddig is dugig voltam csövekkel, még akkor a cunimat is betömik?? ÁÁÁÁ....ez valami rémálom...Nahh, jöjjön az az ágytál.
Miután megvolt a kölcsönös eszmecsere és egyezkedés, diszkréten el is ment a doki-brigád, a továbbiakat rábízva a nővérkékre.
Még annyit kihangsúlyoztak búcsúzóul, hogy a legfontosabb, hogy
NE-I-DE-GES-KED-JEK, NE-MO-CO-ROG-JAK, NE-FI-CÁN-KOL-JAK!
(Úgy látszik, a homlokomra volt írva a temperamentumom, még így félhóttan is.)
Gondoltam magamban, dehogyis fogok. Idegeskedni. Hiszen már így is síkideg vagyok, mi kell még.
Aztán ezzel hivatalosan is elkezdődött az inaktív "vendégeskedésem".
Intenzíven.
(Hogy stílszerű legyek)
-Hát ez a kislány mit keres itt minálunk?
Mit volt mit tenni, visszavigyorogtam és válaszoltam, hogy korántsem vagyok én már olyan kislány, mire azt felelte, hogy persze, csaképp nem szoktak hozzá ezen a helyen az ilyen csinos fiatalasszonyokhoz...
Megvolt az oda-vissza-vigyorgás (már amennyire félelmemben tudtam venni a lapot), majd behúzták a zöld függönyt, és el kezdtek vizsgálgatni. "Hagyományosan", fonendoszkóppal, meg "kézrátétellel" is (de hogy minek? mikor a gépek ott kattogtak a fejem fölött?) pulzusszámlálás, miegyebek...És folyamatosan kérdezgettek.
Hogy voltemáracsaládbansatöbbi. Meg hogy menstruálok-e rendszeresen, dohányzok-e, szedek-e fogamzásgátlót...ért-e mostanában valami nagyobb stressz? (Hú erre jól rákérdezett, mesélhettem volna órákig az élettörténetemet, ha lett volna erőm. Stressz? Áá, ugyanmá'...Csak a meló, a válás, a bíróságra futkosás, a fősuli, a vizsgák, a szakdolgozat-írás, a leendő államvizsgám, a családi gondok-bajok---stressz? miazastressz?) Szépen válaszolgattam neki(k), hogy igen, bagózok, igen, menstruálok, igen, szedek, igen, adódnak nyűgjeim.
Egyértelmű, hogy a cigiről eskü alatt azonmód le is kellett szoknom (mé, hol a fenébe gyújtottam volna rá, talán a két infúziós állvány árnyékában?), azután nagy komolyan felém fordult a "főnök" (én legalábbis annak néztem, mint utóbb kiderült, valóban ő volt a prof.,) és azt mondta:
-Ágnes, maga egy igen nagy kiterjedésű balkamrai infarktust szenvedett el az elmúlt tizennyolc órában. Sajnos, nem jutott időben hozzánk, mert akkor talán megakadályozhattuk volna, hogy ennyire csúnya legyen a helyzet. Tulajdonképpen miért is nem jött hamarabb? Nem érzett fájdalmat? Nem volt nagyon rosszul?
-Dehogynem voltam rosszul- válaszoltam és elmeséltem neki a tegnap délután óta lezajlott kálváriámat.
Rosszallóan csóválta a fejét, de azért még megkérdezte, hogy ha nem mentővel, akkor mivel jöttem be a kórházba? Kocsival?
-Busszal.-mondok, mire tök elhűlt az egész slepp.
-Bussszzzaaaaal????? Milyen busszal? Helyijárattal?
-Nem- mondtam- távolságival, innen a szomszéd faluból-e.
Teljesen kész voltak. Hogy ni, itt egy túlélőpalánta, aki akut infarktussal, saját lábán, zötyögő helyközivel képes belibbenni a szemük elé.
Na de nem igazán értékelték a dolgot, amit nem is csodálok.
Szóval közölték, hogy pár napig itt fogok vendégeskedni, kismillió labor-meg egyéb vizsgálatot el fognak még végezni, hogy a jelen pillanatban is ereimbe csöpögő cucc milyen irányba veti sorsomat. Azaz mennyire stabilizálják az állapotomat, illetve hogyan reagál a szívem a kezelésekre, gyógyszerekre.
Legelőször is -és legsürgősebbként- heparint fogok kapni a hasfalba (anyámborogass hovaaaa?? majd elbőgtem magam), amely úgymond "hígítja" a vért, feloldja az érrögöket, amelyek elzárták a koszorúsereket.
Majd káliumot kell innom (mííít? mé nem minnyá unikumot??), ami kicsit rossz ízű lesz (na, később megtapasztaltam, mi a különbség a rosszízű és a kiokádomabelemet-ízű között), viszont erősítit, támogatja a szívizomzatot.
Ezenkívül béta-blokkolót (akkor még azt se tudtam mi az, csak azt tudtam, hogy én már így is helyből le vagyok blokkolódva), meg egyéb gyógyszereket. A többi meg szuriban, infúzióban amúgy is megy már befele.
Elég rémültem nézhettem, mert megnyugtattak, hogy ezek mind csökkenni fognak, amint beáll egy kis pozitív változás.
Na jó -gondoltam magamban- akkor most térjünk a lényegre.
-Wc-re kimehetek? -kérdeztem, mire olyan kacajban törtek ki, mintha legalábbis az év viccét adtam volna elő. (Utólag már tudom, télleg az volt.)
-SZÓ SE LEHET RÓLAA!! Kap majd ágytálat, szóljon a nővérkéknek ha pisilni kell, és abba majd szépen belecsurgat.
Jesszusmária. Na olyan se volt még kerek fenekem alatt, tiltakoztam is bőszen, hogy de én abba nem tuudook, értsék már meg, nem tudok! És már nagyon kell!
-Semmi gond, próbálkozzon azért. Mert ha nem sikerül, akkor sajna meg kell katétereznünk...
Nasimonági mostbolondahelyzet. Már eddig is dugig voltam csövekkel, még akkor a cunimat is betömik?? ÁÁÁÁ....ez valami rémálom...Nahh, jöjjön az az ágytál.
Miután megvolt a kölcsönös eszmecsere és egyezkedés, diszkréten el is ment a doki-brigád, a továbbiakat rábízva a nővérkékre.
Még annyit kihangsúlyoztak búcsúzóul, hogy a legfontosabb, hogy
NE-I-DE-GES-KED-JEK, NE-MO-CO-ROG-JAK, NE-FI-CÁN-KOL-JAK!
(Úgy látszik, a homlokomra volt írva a temperamentumom, még így félhóttan is.)
Gondoltam magamban, dehogyis fogok. Idegeskedni. Hiszen már így is síkideg vagyok, mi kell még.
Aztán ezzel hivatalosan is elkezdődött az inaktív "vendégeskedésem".
Intenzíven.
(Hogy stílszerű legyek)
4.
A vizit után mindjárt el is kezdődtek a megpróbáltatásaim, kezdve az ominózus ágytállal.
Nővérke mosolyogva felém, kezében az a laposbili vagy mi a frász, elhúzta a függönyt, majd együttérzően megkérdezte, volt-e szerencsém hasonló eszközhöz valaha. Mondtam soha, erre kiokosított, hogy sebaj, nem olyan szörnyű az, csak próbálgatni kell a lehető legügyesebben ráülni -oppardon ráfeküdni pontosabban ráhátrálni-, és aztán hopi, belecsurrantani.
Elhúzta szépen a függönyt és kezdetét vette a kettőnk, azaz hármunk (én, a nővérke és az ágytál) harca. Emelje meg a popsiját. Jó. Most maga alá csúsztatom a tálat, ügyeskedje rá magát valahogy. Jó.
Na, itt el is akadt az akció. Először csak a combjaim alá tuszakolódott be az a dög, majd a nővérke egy mozdulatára rögtön a derekam közepéig.
Csússzon lejjebb! Csúsztam. Csússzon feljebb! Csúsztam, de úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen parton vergődő öngyilkos bálna. És hát mindezek mellett vigyázni kellett a mindkét karomba beépített branülre, meg a mellkasomon lógó tappancsokra, nehogy valamelyik is elmozduljon, kiszakadjon, satöbbi. Ha lejjebb csúsztam, az orromba feljebb csúszott az oxigénpipa, frankón. Ha feljebb, akkor meg az infúzióim kezdtek lötyögni.
Mindeközben azon morfondíroztam, hogy ezt vajon napjában hányszor kell eljátszogatni, vagy inkább ágybavizelővé váljak-e kis időre. Lényeg a lényeg, hogy pár perces kínlódás után -nekem óráknak tűnt- valahogy mégis a seggem alá került az ágytál. No igen. De ez csak egy momentum. Az, hogy abba bele is kéne pisilni, az akkor tudatosult bennem, amikor a sikeres mutatvány végeztével a nővérke magamra hagyott, hogy nyugodtan végezzem a dolgomat.
-Szóljon, ha kész van!- azzal elment.
Ott feküdtem baldachinos ágyamban, valami fura pózban, fejem lent, derekam, fenekem megemelkedve, lábaim lent....Mint egy morbid hullámvasút...Pisilj, na, Ági! Éreztem, hogy kell, kellene, de akárhogy erőlködtem, nem ment.
Azt is elképzeltem, ha beindulna a FOLYamat, vajon milyen utat járna be? Van ugye a húgycsőnyílás, ami korántsem a háta közepére nőtt az ember lányának. Nomármost, ha csurr-csurr, akkor a kis sárga patak először is lecsepeg az ajkakon (nem a csókos számra gondoltam), végig a combbelsőn, aztán a gravitáció nyomán, de már célirányosan ugyebár a popsi vágatán, aztán alant, deréktájon, ha minden igaz, bele az ágytálba.
Magyarul csupa húgy lesz az asszonyi állat, hogy mé nem nőtt nekünk is valami hosszadalmasabb jószág e végtermék ürítésére! Bezzeg a pasiknak! Nekik ott a kacsa, oszt belelógatják, oszt még akkor se vizelnek mellé, ha akarnának. (Megszokásból mondjuk.)
Ez most viccesen hangzik, így leírva, de akkor, abban a helyzetben a homlokomon is kiütött a verejték. És nem. Nem ment. Ez az egész annyira visszatetsző volt nekem -tuti pszichés szindróma-, hogy nem tudtam belepisilni a tálba. Vergődtem még egy darabig, próbáltam valami vidámabbra gondolni, de akkor meg beugrott Hofinak az ágytálas jelenete, amikor bányászsisaknak, múzeumlátogató-mamusznak, meg tükörnek használta az ágytálakat, gondoltam, na majd most a röhögéstől hátha bepisilek, de ááááááá......egy fenét. Csak még jobban elszontyolodtam.
És mivel felülni abszolút nem lehetett (eleve akkor már akár a szobavécére is ülhettem volna, az már mindjárt jobban hasonlított a funkciójára), így kitekeredve, megadtam magam ismét a sorsomnak....és....elaludtam.
Arra ébredtem, hogy a nővérke bekukucskált a függönyön, hogy na? sikerült?
Nemleges válaszomra eltűnt a kedély az arcáról és szomorúan tudtomra adta, hogy akkor bizony neki meg kell katétereznie engem. Na, ha ő szomorú volt, én meg kábé halálraítéltnek éreztem magam. Kicibálta a vákumtól rámtapadt ágybilit alólam, ami hangos cuppanással vált meg testemtől (na őt se láttam többé soha hálistennek), majd elvitte azt. Gondoltam, csak békén leszek hagyva most már, hátha az a katéter csak fenyegetés volt, mint rossz kisgyerekeknek a mumus...
De rögtön vissza is tért, gumikesztyűben, egy kis asztalkát tolva mellém, amin ijesztő dolgok sorakoztak...gumicső, műanyag zacskó, valami tűszerűség....Esküszöm, ágytál ide, ágytál oda, majd beszartam rémületemben.
Megkímélem kedves olvasóimat a részletektől, hogy hogyan kerül egy katéter az ember húgycsövébe (és itt most kortól, nemtől függetlenül sajnálok mélységesen mindenkit, akinek valaha része volt ebben), de annyit őszintén mondhatok, hogy iszonyú élmény, s nem is maga a fájdalom -mert az csak egy pillanatig tart, de addig nagyon-, hanem maga a .....hogy is mondjam....a megalázó érzés. Nem is. Rossz szó. Talán inkább a végtelen kiszolgáltatottság érzése. Horrorfilmek kínzatásai jutottak eszembe, míg fogam összeszorítva tűrtem a procedúrát és nem a szégyenlősködés, nem is valami álszemérem vagy prűdség dominált, amikor kicsordult a könny a szememből.
Utána már nem éreztem semmit, nem fájt, tényleg!, csak feküdtem ott mozdulatlanul, és próbáltam leltározni a csöveimet. Hogyaszongya....orromban. Mindkét karomban, ott egy branülben több is, mert háromágú volt...a húgycsövemben....a mellkasomon meg a vezetékek...Háááát....szép egy látvány lehettem.
És akkor toppant be az anyukám látogatóba. Szegény.
((Amikor délelőtt Gábort elküldték a ruháimmal, hogy később érdeklődjön felőlem, akkor ő hazament, pontosabban az anyuhoz ment és becsöngetett. Anya ajtót nyitott, képzelhetitek, mit gondolhatott abban a pillanatban, amikor retinája közvetítette a képet az agyának, miszerint Gabi ott áll az ajtóban, karján a télikabátom, jobb kezében tele szatyor, amiből kikandikált a vastag pulcsim, bal kezében meg a pár csizmám....És én egyikben sem.
-Úristen, mi történt?? -kérdezte riadtan. Gabi alig bírta eldadogni, hogy Áginak infarktusa lett, bent van az intenzíven.
Édes drága anyukám, még most is elszorul a torkom, ha belegondolok, mit érezhettél akkor...))
Nővérke mosolyogva felém, kezében az a laposbili vagy mi a frász, elhúzta a függönyt, majd együttérzően megkérdezte, volt-e szerencsém hasonló eszközhöz valaha. Mondtam soha, erre kiokosított, hogy sebaj, nem olyan szörnyű az, csak próbálgatni kell a lehető legügyesebben ráülni -oppardon ráfeküdni pontosabban ráhátrálni-, és aztán hopi, belecsurrantani.
Elhúzta szépen a függönyt és kezdetét vette a kettőnk, azaz hármunk (én, a nővérke és az ágytál) harca. Emelje meg a popsiját. Jó. Most maga alá csúsztatom a tálat, ügyeskedje rá magát valahogy. Jó.
Na, itt el is akadt az akció. Először csak a combjaim alá tuszakolódott be az a dög, majd a nővérke egy mozdulatára rögtön a derekam közepéig.
Csússzon lejjebb! Csúsztam. Csússzon feljebb! Csúsztam, de úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen parton vergődő öngyilkos bálna. És hát mindezek mellett vigyázni kellett a mindkét karomba beépített branülre, meg a mellkasomon lógó tappancsokra, nehogy valamelyik is elmozduljon, kiszakadjon, satöbbi. Ha lejjebb csúsztam, az orromba feljebb csúszott az oxigénpipa, frankón. Ha feljebb, akkor meg az infúzióim kezdtek lötyögni.
Mindeközben azon morfondíroztam, hogy ezt vajon napjában hányszor kell eljátszogatni, vagy inkább ágybavizelővé váljak-e kis időre. Lényeg a lényeg, hogy pár perces kínlódás után -nekem óráknak tűnt- valahogy mégis a seggem alá került az ágytál. No igen. De ez csak egy momentum. Az, hogy abba bele is kéne pisilni, az akkor tudatosult bennem, amikor a sikeres mutatvány végeztével a nővérke magamra hagyott, hogy nyugodtan végezzem a dolgomat.
-Szóljon, ha kész van!- azzal elment.
Ott feküdtem baldachinos ágyamban, valami fura pózban, fejem lent, derekam, fenekem megemelkedve, lábaim lent....Mint egy morbid hullámvasút...Pisilj, na, Ági! Éreztem, hogy kell, kellene, de akárhogy erőlködtem, nem ment.
Azt is elképzeltem, ha beindulna a FOLYamat, vajon milyen utat járna be? Van ugye a húgycsőnyílás, ami korántsem a háta közepére nőtt az ember lányának. Nomármost, ha csurr-csurr, akkor a kis sárga patak először is lecsepeg az ajkakon (nem a csókos számra gondoltam), végig a combbelsőn, aztán a gravitáció nyomán, de már célirányosan ugyebár a popsi vágatán, aztán alant, deréktájon, ha minden igaz, bele az ágytálba.
Magyarul csupa húgy lesz az asszonyi állat, hogy mé nem nőtt nekünk is valami hosszadalmasabb jószág e végtermék ürítésére! Bezzeg a pasiknak! Nekik ott a kacsa, oszt belelógatják, oszt még akkor se vizelnek mellé, ha akarnának. (Megszokásból mondjuk.)
Ez most viccesen hangzik, így leírva, de akkor, abban a helyzetben a homlokomon is kiütött a verejték. És nem. Nem ment. Ez az egész annyira visszatetsző volt nekem -tuti pszichés szindróma-, hogy nem tudtam belepisilni a tálba. Vergődtem még egy darabig, próbáltam valami vidámabbra gondolni, de akkor meg beugrott Hofinak az ágytálas jelenete, amikor bányászsisaknak, múzeumlátogató-mamusznak, meg tükörnek használta az ágytálakat, gondoltam, na majd most a röhögéstől hátha bepisilek, de ááááááá......egy fenét. Csak még jobban elszontyolodtam.
És mivel felülni abszolút nem lehetett (eleve akkor már akár a szobavécére is ülhettem volna, az már mindjárt jobban hasonlított a funkciójára), így kitekeredve, megadtam magam ismét a sorsomnak....és....elaludtam.
Arra ébredtem, hogy a nővérke bekukucskált a függönyön, hogy na? sikerült?
Nemleges válaszomra eltűnt a kedély az arcáról és szomorúan tudtomra adta, hogy akkor bizony neki meg kell katétereznie engem. Na, ha ő szomorú volt, én meg kábé halálraítéltnek éreztem magam. Kicibálta a vákumtól rámtapadt ágybilit alólam, ami hangos cuppanással vált meg testemtől (na őt se láttam többé soha hálistennek), majd elvitte azt. Gondoltam, csak békén leszek hagyva most már, hátha az a katéter csak fenyegetés volt, mint rossz kisgyerekeknek a mumus...
De rögtön vissza is tért, gumikesztyűben, egy kis asztalkát tolva mellém, amin ijesztő dolgok sorakoztak...gumicső, műanyag zacskó, valami tűszerűség....Esküszöm, ágytál ide, ágytál oda, majd beszartam rémületemben.
Megkímélem kedves olvasóimat a részletektől, hogy hogyan kerül egy katéter az ember húgycsövébe (és itt most kortól, nemtől függetlenül sajnálok mélységesen mindenkit, akinek valaha része volt ebben), de annyit őszintén mondhatok, hogy iszonyú élmény, s nem is maga a fájdalom -mert az csak egy pillanatig tart, de addig nagyon-, hanem maga a .....hogy is mondjam....a megalázó érzés. Nem is. Rossz szó. Talán inkább a végtelen kiszolgáltatottság érzése. Horrorfilmek kínzatásai jutottak eszembe, míg fogam összeszorítva tűrtem a procedúrát és nem a szégyenlősködés, nem is valami álszemérem vagy prűdség dominált, amikor kicsordult a könny a szememből.
Utána már nem éreztem semmit, nem fájt, tényleg!, csak feküdtem ott mozdulatlanul, és próbáltam leltározni a csöveimet. Hogyaszongya....orromban. Mindkét karomban, ott egy branülben több is, mert háromágú volt...a húgycsövemben....a mellkasomon meg a vezetékek...Háááát....szép egy látvány lehettem.
És akkor toppant be az anyukám látogatóba. Szegény.
((Amikor délelőtt Gábort elküldték a ruháimmal, hogy később érdeklődjön felőlem, akkor ő hazament, pontosabban az anyuhoz ment és becsöngetett. Anya ajtót nyitott, képzelhetitek, mit gondolhatott abban a pillanatban, amikor retinája közvetítette a képet az agyának, miszerint Gabi ott áll az ajtóban, karján a télikabátom, jobb kezében tele szatyor, amiből kikandikált a vastag pulcsim, bal kezében meg a pár csizmám....És én egyikben sem.
-Úristen, mi történt?? -kérdezte riadtan. Gabi alig bírta eldadogni, hogy Áginak infarktusa lett, bent van az intenzíven.
Édes drága anyukám, még most is elszorul a torkom, ha belegondolok, mit érezhettél akkor...))
5.
Sápadt volt.
Talán még sápadtabb, mint én, amikor kétségbeesve odajött az ágyamhoz, hozzám hajolt, megpuszilgatott...szorította a kezem, és remegett a hangja, amikor csak annyit bírt suttogni, hogy "Jaj, kislányom...édes gyerekem...."
Láttam én, hogy próbálja türtőztetni magát, nehogy sírjon, de nagyon nehéz volt neki....A szemében rémület tükröződött, félelem, kétségbeesés, meg valami határtalan aggodalom. Soha nem felejtem a tekintetét...AZT a nézését...
A szemétől, ahogyan rám nézett, valahogy egy pillanat alatt ismét kicsi gyerek lettem és szintén kórházban feküdtem (annakidején súlyos, krónikus vesemedence-gyulladással hosszú évekig a gyermekosztály visszatérő lakója voltam), fetrengtem a lehúzhatatlan magas láztól (többnyire a rengeteg szuri után is már csak a priznic segített 40 fok alá nyomni a lázamat az első napokban), és akkor rettegett így az anyukám...hogy életben marad-e ez a gyerek...
Később ez a visszatérő betegségem már majdhogynem "megszokottá" vált -már amennyire meg lehet szokni azt, hogy évente kétszer, háromszor, neadjisten többször is egyik napról a másikra negyven fokos lázam kerekedett-, már tudta az anyu, hogy olyankor automatice nyomás a kórház...ahol ismertek, tudták mizu, bérelt ágyam volt a "kedvenc" kórtermemben az ablaknál, ahogy az orvosok, nővérkék megláttak, már tolták is az infúziós állványt a gyógyszerekkel...
Úgy emlékszem, hétéves koromban kezdődött ez a vese-mizéria.
Hozzá kell tenni, hogy ötévesen kivették a mandulámat, és valami trükk folytán a szervezetem ezt azzal "hálálta" meg, hogy ezekután ha valami baci vagy vírus került a közelembe én nem megfáztam, tüszköltem és taknyoskodtam, mint más normális gyerek, hanem upppsssz, vesemedence-gyulladásom lett. Simán.
El is ájultam olykor-olykor a láztól, volt, hogy a buszmegállóban kapott el a karomnál fogva anyu...
Eeeejjj...de sokszor kérdezte kétségbeesve a kezelőorvosomat (egy tüneményes doktornéni volt, máig emlékszem rá), hogy mikor fogok én ebből kigyógyulni? Meddig kell még rettegni, hogy mikor jön a lázroham és mikor kell ismét ész nélkül kórházba futni velem?
A doktornő erre mindig azt felelte, hogy két eset lehetséges: vagy a pubertáskor, illetve az első menstruáció megjelenése egy vízválasztó lesz az életemben, és ha igen, akkor oltári szerencsés vagyok, mert akkor talán szinte nyomtalanul eltűnik ez a betegség... Vagy pedig egész életemben vesebeteg leszek, állandó ellenőrzésre szorulok, és jó, ha nem mennek gallyra annyira a veséim, hogy --- juj, belegondolni is rossz.
Szerencsém volt.
Utolsó ilyen vesés-rohamom úgy nyolcadikos koromban lehetett, az első menzeszem után talán még egyszer voltam ezzel kórházban. Aztán végérvényesen búcsút vettem a gyermekosztálytól.
(Honnan is sejthettem volna, hogy a későbbiekben sajna a felnőtt részlegnek fogom igencsak sok osztályát látogatni;-lakni...)
Isten a megmondhatója, mennyiben befolyásolta ez az éveken át meg-megjelenő pokoli magas láz a szívemet...ki tudja, mennyire károsította a ketyegőmet...ki tudja, egyáltalán kapcsolatba hozható-e mindez a szívvel.
Első terhességemnél, a szokásos rutin-belgyógyászati vizsgálatok során az orvosnak nem tetszett valami, amikor a szívemet hallgatta...Nekem csak annyit mondott, hogy jó volna egy szív-ultrahang vizsgálatot is elvégezni, de csak a biztonság kedvéért. Nem hall ugyan semmi ijesztőt, vagy komolyabb problémát, de ártani nem árt, meg hát kizárhatna egy esetleges felmerülő bajt. Persze lehet, hogy csak a terhesség miatti izgalom, hormonális változások, egyebek miatt "zakatolok" annyira, egyszóval írt egy beutalót az ultrahangra.
Akkoriban nem kellett heteket, hónapokat várni (pffff nem úgy, mint manapság), másnap el is mentem a kardiológiára. Nos, akkor ejtettem meg az első randevúmat az EKG-val, no meg az ultrahang készülékkel. Izgultam ugyan egy kicsit, de semmi félelem nem volt bennem. Inkább érdekesnek találtam az egészet. Pláne, hogy monitoron is láthattam, ahogy dobog, ahogy a billentyűk is mozognak....
Az orvos megnyugtatott, miszerint nincs semmi baj, ámbár kissé nagyobbnak találja a bal kamrát, de nem vészes. "Sportszíve" van -mondta-, még el is mosolyodtam magamban...Sportszív, nohiszen! Amennyit én életemben sportoltam azzal a fenenagy lustaságommal....
Otthon nagy büszkén mondtam az anyunak, hogy bibi, nekem meg sportszívem van, úgyhogy ezentúl hagyjon békén az örökös nógatással, hogy mozogjak többet...ha már annyi is megteszi, hogy naponta többször felmegyek a harmadik emeletre....?
Ő sem gyanakodott semmi rosszra, csak annyit jegyzett meg, hogy apádnak is sportszíve volt. (Hjaa, de ő tényleg sportolt, évekig focizott a Dózsában, asszem versenyszerűen is)
Hááát...én ezzel a "sportos-szívvel" azután kihordtam és megszültem két gyermeket, simán, minden gond nélkül.
(Később - jóval később!-, már a műtét közben, a feltárt mellkasomban fedezték fel, hogy egy végstádiumú bal kamrai aneurizmám is van, sőt, kitudja mióta VOLT IS, és emiatt forgatókönyvön kívül még azt is meg kellett plasztikázni...de ne vágjak ennyire előre.)
Odahúzott az ágy mellé egy széket, leült, kérdezgette, hogy vagyok, vannak-e fájdalmaim...Simogatta a homlokomat...Nézett, nézett rám és én próbáltam vígasztalgatni. Hogy nem, nem fáj semmim és lám, tulajdonképpen már egészen jól is vagyok...Csak a "látvány" ijesztő.
Mondta, hogy már telefonált a nagybratyómnak (orvosacsaládban), majd bejön ő is, hátha neki többet is mondanak majd a dokik...és hát ő egyértelműen többet is ért majd a diagnózisokból, meg a sok latin hablatyból...
Fogta a kezem...Kérdezte, mit hozzon be, milyen cuccokat, pizsamát? hálóinget? -mosolyogtam, hogy ugyanmár, ezekre gondja ne legyen, ez nudista részleg...(Nem is látta, hogy a takaró alatt meztelen vagyok)
Aztán kiegyeztünk a fogkefe-fogkrém-szappan-törülköző alapfelszerelésben (hahh, mit tudhattam, hogy itt ágybantisztogatás működik -a' la szivacs-, nővérkék által!), valamint pohárféleségben, szívószállal, mert a kórházi "szívóka" nem egészen dizájnos (infúziós csövecske darab, méretre vágva) mert ugye felülni nem lehet...
Kizárólag csakis addig, amíg az ebédet elfogyasztja az ember. Mert ugye a levest, meg egyebeket fekve mégsem lehet magunkba dűteni...Ja, saját kanalat, villát is hozzon, mert ezek az alumínium eszcájgok sem túl szívderítőek (hogy gusztustalanságukról már ne is beszéljünk). Papírzsepit, (bár orrot fújni se egyszerűen lehet a csövektől), esetleg valami gyümölcslét...
Ezután el is ment, hogy összeszedje, illetve beszerezze ezeket a holmikat, így ismét magamra maradtam.
Nos, hogy azért az unalom ne borítson bánatfelhőket az agyamra, azon nyomban jött is a nővérke, egy kimondottam cuki, irinyó-pirinyó injekcióval (nem is láttam még ilyen apró, hajszálvékony, miniatűr tűt), majd közölte, hogy megérkezett az első heparin-adagom. Takaró fel, majd közelített a pocakom felé. Pfffffff.......akkor villant belém, amit előzőleg már említettek, hogy EZ a cucc, hasfalba jár.
Persze, mondta, hogy nem fog fájni, én hittem is neki meg nem is, bár a tű mérete valóban nem adott okot holmi komoly riadalomra, de maga az a tudat, hogy a hasambaaaa....juuuujjj.
Na, mire ezt végiggondoltam, ő már egy szakszerű mozdulattal össze is csippentette a bőrt (na jó, a hájamat hehe), és puff, már be is szúrta. Tényleg egy pillanat műve volt az egész, szabályosan fellélegeztem, tán még el is mosolyodtam.
(Persze nem mosolyogtam volna, ha előre tudom, hogy pár nap után a hasam úgy fog kékelleni-zöldelleni, sőt! feketélleni, mint akit minimum bandatámadás ért és egy fél galeri rugdosott hasba szöges bakanccsal, de hát akkor még ezt SEM tudtam.)
Mint olyannyira sok mást sem.
Talán még sápadtabb, mint én, amikor kétségbeesve odajött az ágyamhoz, hozzám hajolt, megpuszilgatott...szorította a kezem, és remegett a hangja, amikor csak annyit bírt suttogni, hogy "Jaj, kislányom...édes gyerekem...."
Láttam én, hogy próbálja türtőztetni magát, nehogy sírjon, de nagyon nehéz volt neki....A szemében rémület tükröződött, félelem, kétségbeesés, meg valami határtalan aggodalom. Soha nem felejtem a tekintetét...AZT a nézését...
A szemétől, ahogyan rám nézett, valahogy egy pillanat alatt ismét kicsi gyerek lettem és szintén kórházban feküdtem (annakidején súlyos, krónikus vesemedence-gyulladással hosszú évekig a gyermekosztály visszatérő lakója voltam), fetrengtem a lehúzhatatlan magas láztól (többnyire a rengeteg szuri után is már csak a priznic segített 40 fok alá nyomni a lázamat az első napokban), és akkor rettegett így az anyukám...hogy életben marad-e ez a gyerek...
Később ez a visszatérő betegségem már majdhogynem "megszokottá" vált -már amennyire meg lehet szokni azt, hogy évente kétszer, háromszor, neadjisten többször is egyik napról a másikra negyven fokos lázam kerekedett-, már tudta az anyu, hogy olyankor automatice nyomás a kórház...ahol ismertek, tudták mizu, bérelt ágyam volt a "kedvenc" kórtermemben az ablaknál, ahogy az orvosok, nővérkék megláttak, már tolták is az infúziós állványt a gyógyszerekkel...
Úgy emlékszem, hétéves koromban kezdődött ez a vese-mizéria.
Hozzá kell tenni, hogy ötévesen kivették a mandulámat, és valami trükk folytán a szervezetem ezt azzal "hálálta" meg, hogy ezekután ha valami baci vagy vírus került a közelembe én nem megfáztam, tüszköltem és taknyoskodtam, mint más normális gyerek, hanem upppsssz, vesemedence-gyulladásom lett. Simán.
El is ájultam olykor-olykor a láztól, volt, hogy a buszmegállóban kapott el a karomnál fogva anyu...
Eeeejjj...de sokszor kérdezte kétségbeesve a kezelőorvosomat (egy tüneményes doktornéni volt, máig emlékszem rá), hogy mikor fogok én ebből kigyógyulni? Meddig kell még rettegni, hogy mikor jön a lázroham és mikor kell ismét ész nélkül kórházba futni velem?
A doktornő erre mindig azt felelte, hogy két eset lehetséges: vagy a pubertáskor, illetve az első menstruáció megjelenése egy vízválasztó lesz az életemben, és ha igen, akkor oltári szerencsés vagyok, mert akkor talán szinte nyomtalanul eltűnik ez a betegség... Vagy pedig egész életemben vesebeteg leszek, állandó ellenőrzésre szorulok, és jó, ha nem mennek gallyra annyira a veséim, hogy --- juj, belegondolni is rossz.
Szerencsém volt.
Utolsó ilyen vesés-rohamom úgy nyolcadikos koromban lehetett, az első menzeszem után talán még egyszer voltam ezzel kórházban. Aztán végérvényesen búcsút vettem a gyermekosztálytól.
(Honnan is sejthettem volna, hogy a későbbiekben sajna a felnőtt részlegnek fogom igencsak sok osztályát látogatni;-lakni...)
Isten a megmondhatója, mennyiben befolyásolta ez az éveken át meg-megjelenő pokoli magas láz a szívemet...ki tudja, mennyire károsította a ketyegőmet...ki tudja, egyáltalán kapcsolatba hozható-e mindez a szívvel.
Első terhességemnél, a szokásos rutin-belgyógyászati vizsgálatok során az orvosnak nem tetszett valami, amikor a szívemet hallgatta...Nekem csak annyit mondott, hogy jó volna egy szív-ultrahang vizsgálatot is elvégezni, de csak a biztonság kedvéért. Nem hall ugyan semmi ijesztőt, vagy komolyabb problémát, de ártani nem árt, meg hát kizárhatna egy esetleges felmerülő bajt. Persze lehet, hogy csak a terhesség miatti izgalom, hormonális változások, egyebek miatt "zakatolok" annyira, egyszóval írt egy beutalót az ultrahangra.
Akkoriban nem kellett heteket, hónapokat várni (pffff nem úgy, mint manapság), másnap el is mentem a kardiológiára. Nos, akkor ejtettem meg az első randevúmat az EKG-val, no meg az ultrahang készülékkel. Izgultam ugyan egy kicsit, de semmi félelem nem volt bennem. Inkább érdekesnek találtam az egészet. Pláne, hogy monitoron is láthattam, ahogy dobog, ahogy a billentyűk is mozognak....
Az orvos megnyugtatott, miszerint nincs semmi baj, ámbár kissé nagyobbnak találja a bal kamrát, de nem vészes. "Sportszíve" van -mondta-, még el is mosolyodtam magamban...Sportszív, nohiszen! Amennyit én életemben sportoltam azzal a fenenagy lustaságommal....
Otthon nagy büszkén mondtam az anyunak, hogy bibi, nekem meg sportszívem van, úgyhogy ezentúl hagyjon békén az örökös nógatással, hogy mozogjak többet...ha már annyi is megteszi, hogy naponta többször felmegyek a harmadik emeletre....?
Ő sem gyanakodott semmi rosszra, csak annyit jegyzett meg, hogy apádnak is sportszíve volt. (Hjaa, de ő tényleg sportolt, évekig focizott a Dózsában, asszem versenyszerűen is)
Hááát...én ezzel a "sportos-szívvel" azután kihordtam és megszültem két gyermeket, simán, minden gond nélkül.
(Később - jóval később!-, már a műtét közben, a feltárt mellkasomban fedezték fel, hogy egy végstádiumú bal kamrai aneurizmám is van, sőt, kitudja mióta VOLT IS, és emiatt forgatókönyvön kívül még azt is meg kellett plasztikázni...de ne vágjak ennyire előre.)
Odahúzott az ágy mellé egy széket, leült, kérdezgette, hogy vagyok, vannak-e fájdalmaim...Simogatta a homlokomat...Nézett, nézett rám és én próbáltam vígasztalgatni. Hogy nem, nem fáj semmim és lám, tulajdonképpen már egészen jól is vagyok...Csak a "látvány" ijesztő.
Mondta, hogy már telefonált a nagybratyómnak (orvosacsaládban), majd bejön ő is, hátha neki többet is mondanak majd a dokik...és hát ő egyértelműen többet is ért majd a diagnózisokból, meg a sok latin hablatyból...
Fogta a kezem...Kérdezte, mit hozzon be, milyen cuccokat, pizsamát? hálóinget? -mosolyogtam, hogy ugyanmár, ezekre gondja ne legyen, ez nudista részleg...(Nem is látta, hogy a takaró alatt meztelen vagyok)
Aztán kiegyeztünk a fogkefe-fogkrém-szappan-törülköző alapfelszerelésben (hahh, mit tudhattam, hogy itt ágybantisztogatás működik -a' la szivacs-, nővérkék által!), valamint pohárféleségben, szívószállal, mert a kórházi "szívóka" nem egészen dizájnos (infúziós csövecske darab, méretre vágva) mert ugye felülni nem lehet...
Kizárólag csakis addig, amíg az ebédet elfogyasztja az ember. Mert ugye a levest, meg egyebeket fekve mégsem lehet magunkba dűteni...Ja, saját kanalat, villát is hozzon, mert ezek az alumínium eszcájgok sem túl szívderítőek (hogy gusztustalanságukról már ne is beszéljünk). Papírzsepit, (bár orrot fújni se egyszerűen lehet a csövektől), esetleg valami gyümölcslét...
Ezután el is ment, hogy összeszedje, illetve beszerezze ezeket a holmikat, így ismét magamra maradtam.
Nos, hogy azért az unalom ne borítson bánatfelhőket az agyamra, azon nyomban jött is a nővérke, egy kimondottam cuki, irinyó-pirinyó injekcióval (nem is láttam még ilyen apró, hajszálvékony, miniatűr tűt), majd közölte, hogy megérkezett az első heparin-adagom. Takaró fel, majd közelített a pocakom felé. Pfffffff.......akkor villant belém, amit előzőleg már említettek, hogy EZ a cucc, hasfalba jár.
Persze, mondta, hogy nem fog fájni, én hittem is neki meg nem is, bár a tű mérete valóban nem adott okot holmi komoly riadalomra, de maga az a tudat, hogy a hasambaaaa....juuuujjj.
Na, mire ezt végiggondoltam, ő már egy szakszerű mozdulattal össze is csippentette a bőrt (na jó, a hájamat hehe), és puff, már be is szúrta. Tényleg egy pillanat műve volt az egész, szabályosan fellélegeztem, tán még el is mosolyodtam.
(Persze nem mosolyogtam volna, ha előre tudom, hogy pár nap után a hasam úgy fog kékelleni-zöldelleni, sőt! feketélleni, mint akit minimum bandatámadás ért és egy fél galeri rugdosott hasba szöges bakanccsal, de hát akkor még ezt SEM tudtam.)
Mint olyannyira sok mást sem.
6.
Ha a nappal ijesztőnek is tűnik ezen a helyen, nos, az éjszaka még rémesebb tud lenni.
Mivel napközben sincs túl sok egyéb dolga az embernek, mint hogy fekszik, el-elbóbiskol, alszik, de azért közben mégis van egy kis mozgás, vizitek, vizsgálatok, jövés-menés, a reggeli-ebéd-vacsora ritmusai, amik némi "színt" visznek a kórházi unalmas létbe, ám az éjszaka, az mindig nyomasztó. És valami elviselhetetlenül hosszú.
Hmmm...hányszor van úgy az ember, hétköznapi élete során, hogy csak egyszer úgy istenigazából kialudhatná magát, jaj, csak egyszer lenne az éjszaka dupla annyi, mint a nappal! Hogy ne tűnjön úgy a fáradt léleknek, mintha abban a pillanatban ahogy letette a fejét a párnára, már csörög is az a fránya vekker!!
Biztos sokan és gyakran fohászkodnak egy jó, kiadós alvás után, elátkozva a szűkre szabott, pihentető éjszakák rövidségét!
Különösen a több műszakban dolgozók, vagy a rendszeresen hajnalban kelők...de azok is, akik csupán a napi hajsza után nem vágynak egyébre, mint végre ágyba dőlni és szunyálni egy hatalmasat.
Jómagam is gyakran elképzeltem, milyen lehet az, ha az ember kedvére alhatna annyit, amennyit csak bír.
Hát most adva volt a lehetőség, bár korántsem ilyen körülmények között gondoltam, hogy kielégíthetem alvásigényemet.
Mert amikor este kialszanak a neonfények, és csak a monitorok kékes árnyalatai, kontroll-lámpái pislákolnak, meg a nővérpult éjszakai halovány fénye ad némi sejtelmes világítást, bizony, a jótékony álommanók valahogy nagy ívben elkerülik még a környéket is.
És kezdődnek a nyitott szemmel plafonrabámulás órái.
A gépek pittyegései, a sorstársak halk sóhajai, nyöszörgései, mocorgásai, vagy épp horkolásai adják a zenei aláfestést...mindezek az agyban valami idétlen masszává sűrűsödnek és meghatározhatatlan képek tömkelege kezd előtörni a tudatalattiból, korántsem szívderítő gondolatfolyamok lepik el az ember lelkét...
Elterelő hadműveletként lehet számlálgatni az infúzióból idegesítő lassúsággal, ütemesen pötyögő cseppeket...érdeklődve nézni, amint "megszületik", ahogyan először is előbukkan a kis műanyag csőből...kibuggyan, körvonalazódik....hízik, hízik, azután súlyánál fogva megnyúlik...nyúlik, egyszercsak plutty! alázuhan a kis tartályba, hogy onnan folytassa tovább éltető útját a vénámba épített kanülön át beteg kis szívemig...
Ezen el lehet bambulni jódarabig, mígnem a huszadik, ötvenedik, századik cseppnél talán tompulnak a zúgó gondolatok....és csak a csöpp, csöpp, csöpp...ha szerencsénk van, tán még el is lehet aludni, ha ügyesen fókuszálunk csak a csöppekre...De csakis azokra.
Jó esetben remény van pár órányi megváltó öntudatlanságra.
Jó esetben.
Rosszabb esetben mindig beüt valami krach, hangos feljajdulás például a másik ágy felől, majd az azt követő nővérugrás, aztán előbb halk, majd hangosabb beszéd, villany felolt, telefon, orvosriasztás, kisvártatva pedig egy vészhelyzet-szerű zsongás...Orvosok betrappolása, függöny összehúzása...rövid, de határozott tőmondatok...Oxigént. MÉG oxigént. Defibrillátort. Hátra. Kettőötvenet. Hátra. Tovább.
És magam előtt látom a tévéből oly jól ismert jelenetet....ahogy a beteg teste ívben megfeszül, majd lecsapódik...Borzongatóan félelmetes "élőben" hallani az életmentés jellegzetes zajait, zörejeit...de elmondhatatlanul döbbenetes ugyanígy hallani a sípszót....azt az utolsó, fülsértően magas frekvenciában elhangzó hosszú, reménytelen sípszót...Vagy nem is a fülemet sértette? Az agyamat, a szívemet, a lelkemet??
A rémület jeges borzongással futott át rajtam...Mert hosszú küzdelem után sem váltott vissza arra a megnyugtató pitty-pitty-pitty-re...
Úristen.
-Ú R I S T E N ! -
Meghalt. Az az ismeretlen valaki ott a szemben lévő ágyon meghalt.
Délután még láttam, a vacsoráját is megette, illetve megetették a nővérkék, mert neki felülnie sem volt szabad...az esti vizitnél még inni kért...Látogatók is voltak nála (gyerekei, unokái lehettek tán?), halkan beszélgettek....és most, az éjszaka kellős közepén egyszerűen nincs tovább...Megszűnt létezni....az ő szíve feladta.
Valami szörnyű gombóc kezdett növekedni a torkomban és csak nőtt, nőtt, dagadt, fájt, irdatlanul fájt....nem tudtam nyelni, szinte levegőt sem kaptam....fojtogatott, fullasztott a döbbenet...
Még soha senki NEM HALT MEG A KÖZELEMBEN édes jóistenem, add, hogy ez csak egy rossz álom legyen, add, hogy felébredjek, vagy valaki kapcsolja már át másik csatornára ezt a horror-sorozatot, én ezt nem akarom, jaj nem akarooom!!
Amikor lekapcsolták az orvosok a gépeket, hirtelen vattaszerű süket csend telepedett a kórteremre, csak a vér lüktetése dobolt a fülemben elementáris erővel...ÉREZNI, TUDNI lehetett, hogy a többi beteg ugyanúgy ébren van és ugyanúgy hallott mindent...és most ugyanúgy telepszik rájuk is a HALÁL szinte kézzelfogható közelsége, és a lataglózó félelem...hogy mozdulni sem mert senki, csak csendben, önmagában fohászkodni az elhunytért...és fohászkodni a saját életéért...mint ahogyan most már én is az enyémért...Mert akkor döbbentem rá, hogy ez itt nem játék...ez valóban az ÉLET és a halál párbaja...ITT, e helyen nem ritka vendég a kaszás, és nem válogat.
Mint a siralomházban, úgy éreztem magam.
Ki lesz a következő?
És MIKOR?
Arra összpontosítottam, hogy az ÉN gépem csipogását hallgassam, az enyémét és nem másét, az enyémét, amely megnyugtatóan egyenletesen pittyegett, elképzeltem ahogy a szívem épp gyógyul, épp erősödik és gondolatban üzeneteket küldözgettem neki, mint anya gyermekének...ez az, csak szépen, nyugodtan ketyegj, verj, dobolj, túú-dupp, túú-dupp, segítek, diktálom, túú-dupp, túdupp, tudod, én szeretlek, erős vagy, csak abba ne hagyd, gyerünk, gyerünk, csak így tovább, túú-dupp, túú-dupp...
Remegve, reszketve feküdtem ott az ágyon, észre se vettem, mikor gördült végig egy kövér könnycsepp az arcomon.
Mivel napközben sincs túl sok egyéb dolga az embernek, mint hogy fekszik, el-elbóbiskol, alszik, de azért közben mégis van egy kis mozgás, vizitek, vizsgálatok, jövés-menés, a reggeli-ebéd-vacsora ritmusai, amik némi "színt" visznek a kórházi unalmas létbe, ám az éjszaka, az mindig nyomasztó. És valami elviselhetetlenül hosszú.
Hmmm...hányszor van úgy az ember, hétköznapi élete során, hogy csak egyszer úgy istenigazából kialudhatná magát, jaj, csak egyszer lenne az éjszaka dupla annyi, mint a nappal! Hogy ne tűnjön úgy a fáradt léleknek, mintha abban a pillanatban ahogy letette a fejét a párnára, már csörög is az a fránya vekker!!
Biztos sokan és gyakran fohászkodnak egy jó, kiadós alvás után, elátkozva a szűkre szabott, pihentető éjszakák rövidségét!
Különösen a több műszakban dolgozók, vagy a rendszeresen hajnalban kelők...de azok is, akik csupán a napi hajsza után nem vágynak egyébre, mint végre ágyba dőlni és szunyálni egy hatalmasat.
Jómagam is gyakran elképzeltem, milyen lehet az, ha az ember kedvére alhatna annyit, amennyit csak bír.
Hát most adva volt a lehetőség, bár korántsem ilyen körülmények között gondoltam, hogy kielégíthetem alvásigényemet.
Mert amikor este kialszanak a neonfények, és csak a monitorok kékes árnyalatai, kontroll-lámpái pislákolnak, meg a nővérpult éjszakai halovány fénye ad némi sejtelmes világítást, bizony, a jótékony álommanók valahogy nagy ívben elkerülik még a környéket is.
És kezdődnek a nyitott szemmel plafonrabámulás órái.
A gépek pittyegései, a sorstársak halk sóhajai, nyöszörgései, mocorgásai, vagy épp horkolásai adják a zenei aláfestést...mindezek az agyban valami idétlen masszává sűrűsödnek és meghatározhatatlan képek tömkelege kezd előtörni a tudatalattiból, korántsem szívderítő gondolatfolyamok lepik el az ember lelkét...
Elterelő hadműveletként lehet számlálgatni az infúzióból idegesítő lassúsággal, ütemesen pötyögő cseppeket...érdeklődve nézni, amint "megszületik", ahogyan először is előbukkan a kis műanyag csőből...kibuggyan, körvonalazódik....hízik, hízik, azután súlyánál fogva megnyúlik...nyúlik, egyszercsak plutty! alázuhan a kis tartályba, hogy onnan folytassa tovább éltető útját a vénámba épített kanülön át beteg kis szívemig...
Ezen el lehet bambulni jódarabig, mígnem a huszadik, ötvenedik, századik cseppnél talán tompulnak a zúgó gondolatok....és csak a csöpp, csöpp, csöpp...ha szerencsénk van, tán még el is lehet aludni, ha ügyesen fókuszálunk csak a csöppekre...De csakis azokra.
Jó esetben remény van pár órányi megváltó öntudatlanságra.
Jó esetben.
Rosszabb esetben mindig beüt valami krach, hangos feljajdulás például a másik ágy felől, majd az azt követő nővérugrás, aztán előbb halk, majd hangosabb beszéd, villany felolt, telefon, orvosriasztás, kisvártatva pedig egy vészhelyzet-szerű zsongás...Orvosok betrappolása, függöny összehúzása...rövid, de határozott tőmondatok...Oxigént. MÉG oxigént. Defibrillátort. Hátra. Kettőötvenet. Hátra. Tovább.
És magam előtt látom a tévéből oly jól ismert jelenetet....ahogy a beteg teste ívben megfeszül, majd lecsapódik...Borzongatóan félelmetes "élőben" hallani az életmentés jellegzetes zajait, zörejeit...de elmondhatatlanul döbbenetes ugyanígy hallani a sípszót....azt az utolsó, fülsértően magas frekvenciában elhangzó hosszú, reménytelen sípszót...Vagy nem is a fülemet sértette? Az agyamat, a szívemet, a lelkemet??
A rémület jeges borzongással futott át rajtam...Mert hosszú küzdelem után sem váltott vissza arra a megnyugtató pitty-pitty-pitty-re...
Úristen.
-Ú R I S T E N ! -
Meghalt. Az az ismeretlen valaki ott a szemben lévő ágyon meghalt.
Délután még láttam, a vacsoráját is megette, illetve megetették a nővérkék, mert neki felülnie sem volt szabad...az esti vizitnél még inni kért...Látogatók is voltak nála (gyerekei, unokái lehettek tán?), halkan beszélgettek....és most, az éjszaka kellős közepén egyszerűen nincs tovább...Megszűnt létezni....az ő szíve feladta.
Valami szörnyű gombóc kezdett növekedni a torkomban és csak nőtt, nőtt, dagadt, fájt, irdatlanul fájt....nem tudtam nyelni, szinte levegőt sem kaptam....fojtogatott, fullasztott a döbbenet...
Még soha senki NEM HALT MEG A KÖZELEMBEN édes jóistenem, add, hogy ez csak egy rossz álom legyen, add, hogy felébredjek, vagy valaki kapcsolja már át másik csatornára ezt a horror-sorozatot, én ezt nem akarom, jaj nem akarooom!!
Amikor lekapcsolták az orvosok a gépeket, hirtelen vattaszerű süket csend telepedett a kórteremre, csak a vér lüktetése dobolt a fülemben elementáris erővel...ÉREZNI, TUDNI lehetett, hogy a többi beteg ugyanúgy ébren van és ugyanúgy hallott mindent...és most ugyanúgy telepszik rájuk is a HALÁL szinte kézzelfogható közelsége, és a lataglózó félelem...hogy mozdulni sem mert senki, csak csendben, önmagában fohászkodni az elhunytért...és fohászkodni a saját életéért...mint ahogyan most már én is az enyémért...Mert akkor döbbentem rá, hogy ez itt nem játék...ez valóban az ÉLET és a halál párbaja...ITT, e helyen nem ritka vendég a kaszás, és nem válogat.
Mint a siralomházban, úgy éreztem magam.
Ki lesz a következő?
És MIKOR?
Arra összpontosítottam, hogy az ÉN gépem csipogását hallgassam, az enyémét és nem másét, az enyémét, amely megnyugtatóan egyenletesen pittyegett, elképzeltem ahogy a szívem épp gyógyul, épp erősödik és gondolatban üzeneteket küldözgettem neki, mint anya gyermekének...ez az, csak szépen, nyugodtan ketyegj, verj, dobolj, túú-dupp, túú-dupp, segítek, diktálom, túú-dupp, túdupp, tudod, én szeretlek, erős vagy, csak abba ne hagyd, gyerünk, gyerünk, csak így tovább, túú-dupp, túú-dupp...
Remegve, reszketve feküdtem ott az ágyon, észre se vettem, mikor gördült végig egy kövér könnycsepp az arcomon.
7.
A rémes éjszaka után egy újabb nap köszöntött rám, no meg egy mosolygós nővérke, akihez még nem volt szerencsém -gondolom váltótársa lehetett az előzőnek-, a kezében egy...naaaa...??? Na miveeel? Nem, nem injekciós tűvel. Hanem egy há-ló-ing-gel! Úgy ám!
Ejhh, úgy megörültem neki, mintha a legújabb párizsi kollekciót hozta volna próbára, végre nem kellett pucérkodnom a takaró alatt, meg hát az is eszembe jutott, ahh, így mán aztán el nem temetnek idő előtt, ha már nem vetkőztetés van soron, hanem az öltöztetés ugye...!
Szépen fel is ülhettem, aztán valahogy közös erővel átügyeskedtük a felzsinórozott karjaimat is a pendelybe, és végre egész emberinek véltem a külalakomat. Sőtmitöbb, az ágy fejrészét kérhettem félig ülő helyzetbe is hagyni, egyszóval fenségesen éreztem magam. (Lám, milyen kevés is elég néha ahhoz, hogy az ember összkomfortosan érezze magát!)
De még mielőtt teljesen elbízhattam volna magam nagy elégedettségemben, hozták a reggelit, ami nem is lett volna gond, ha előtte nem kellett volna egy pohár vizet meginnom. Mármint én ugyan víznek láttam a folyadékot, ám felturbózták egy ampullából belelöttyintett valamivel. ffff.....ez volt az az ominózus káliumsó vagy mi -amiről tettem már említést korábban-, és mondta a nővérke, még mielőtt(!) hozzáfognék a reggelihez, ezt igyam ki. Sajnos nagyon rossz lesz az íze, de egy slukkra, levegő nélkül húzzam le, akkor nem annyira borzasztó. A gyanús az volt, hogy letett elém egy vesetálat is (hányóstál, a járatlanok kedvéért), hogy ha gond lenne, akkor csak nyugodtan. Bele. Ja és ezért kell kajálás előtt. Mert így max csak egy kis gyomornedv jön ki.
-anyámborogass- akkor most MÍÍ EEZ???
Káliumsó.
-Keserű?- kérdeztem.
-Nem, de iszonyúan sós. -mondta kedvesen, és várta, hogy megigyam.
Aha. De hát én amúgy is elég "sós szájú" vagyok, csak nem üt ki egy kis sós íz?
Vagányan, bátran számhoz emeltem a poharat, nekiduráltam magam, melléképzeltem egy kis citromot meg tekilát, aztán uccu neki.
------bloooáffffggggrrrrrr------
Azt az émelyítően ocsmány ízt, azt az undorítóan öklendeztető "aromát", míg élek nem felejtem el!!
(Hú, nagymamám mindig mondta, hogy aranyos kisunokám, nem szabad sósan enned, tudod! a veséd miatt!; és mindig sótlan diétára fogott és én piszkosul kívántam a sós ízt, na szerintem most ez volt a büntim a sok titokban-úgyisjólmegsózóom-azételt-csakazértis miatt.)
Szóval, öklendés, hányásszerű valami a tálkába, aztán kezdhettük előlről. Nővérke tök nyugodtan elővarázsolt egy másik ampullát, hozott másik pohár vizet, nagy lelkinyugalommal beleöntötte ismét az "anyagot", aztán kezembe adta az újabb töltetet.
-Meg kell innia. Muszáj.
Akkor már könyörgőre fogtam a dolgot.
-Nem lehet inkább szuriban?- (wehh, ezt a megalkuvást! Na akkor gondolhatjátok, MILYEN íze lehetett a káliumsónak!!!!!!)
-Sajnos nem. Ezt inni kell. -valami olyasmit is kihallottam a mellékzöngéből, hogy punktum, tehát tényleg nem volt más választásom...
De azért még tettem egy kísérletet:
-Tablettában esetleg?
Szerintem gyógypedagógusi végzettsége is lehetett a drága nővérkének, mert én már biztos a fejére borítottam volna a poharat a hisztis páciensnek, de ő nyugisan válaszolt:
-Később már tablettában is kaphatja, de MA és holnap, így kell bevinni a szervezetébe, így gyorsabban felszívódik. És a kálium az egyik fő támasza, segédje a szívének. Igya már meg szépen!
Nem volt apelláta.
Nagy levegő. Orrom befog. Pohár szájhoz. Éééés....zupp befele!!
Aztán levegőt még nem venni, nem öklendezni, nem visszahányni, nem neeeeeemmm!!!
-------blllgrrrfffgggll----
Bennmaradt.
-hudeszarvolt-
Reggelizni csak jó félóra múlva tudtam...
És NEM(!) sóztam meg a vajas zsemlét de nem ám!!
8.
A délelőtti viziten most nem olyan sokan jöttek, csak egy doki "rendelt", s nem is az az idősebb prof, hanem egy fiatalabb, jóval magasabb, szemüveges. De ő is mosolygós volt. A papírjaimat böngészte.
Hozott is magával pluszba még jó néhányat, a laborvizsgálatok eredményeit. Azokat elemezgette, majd elmondta, hogy lényegében a – nagyon - nehezén túl vagyunk.
(Érdekesnek találtam ezt a többes számot és a későbbiek folyamán is megfigyeltem, hogy az orvosok előszeretettel beszélnek a betegekkel többes számban. Vagyunk, leszünk, megyünk, gyógyulunk-gyógyulunk. Talán így "éreznek együtt"?, vagy nem is tudom...Eleinte idegesített kicsit, mert gondoltam magamban, hogy csak ÉN vagyok a slamasztikában, én gyógyulok, mert elvileg nem Ő beteg, de mindegy, rájuk hagytam, sőt később már fel sem tűnt. A "Na hogyvagyunk-hogyvagyunk" és hasonló sztereotípiákra illedelmesen válaszolgattam, hogy jól-jól, mellé meg azt gondoltam, amit akartam, attól függően, hogy szimpi volt-e a kérdező, avagy sem. -Remélem, te is; vagy cseréljünk helyet, megtudod-)
Szóval a nehezén túl vagyok(gyunk) és ha semmi komplikáció nem jön közbe, másnap már lemehetek az osztályra, azaz a sima kardiológiára, s ott kezelnek tovább. Azt, hogy a szívizomelhalás milyen mértékű volt (lett), azt egyéb vizsgálatok fogják kimutatni, egyelőre a vérvétel eredményei voltak a fontosak, hogy lássák, helyreállt-e mindennemű kémiai egyensúly, amelyek jelzik, hogy a "maradék" izomzat visszaállt-e olyan működési szintre, hogy az elengedhetetlen funkciókat képes legyen ellátni.
Beszélgettünk is kicsit, örömmel konstatálta, hogy már nem a rémület határát súrolom minden fehér köpenyes láttán, ebből kifolyólag értelmesen is lehet velem kommunikálni.
Mindenesetre ő is hangot adott ama véleményének, miszerint elég ritka, hogy nő létemre, s ilyen – aránylag - fiatalon ekkora hatalmas infarktust produkáljak, minden előjelek nélkül.
Abban egyetértett kollégáival, hogy a hajlam is szerepet játszik ilyen esetekben, de nálam a dohányzás-fogamzásgátló kombináció különösen betette a kaput.
((Akkoriban még nem ezek a leheletnyi hormontartalmú bogyók voltak forgalomban, hanem olyan lórúgásnyi adaggal védekeztünk a nem kívánt gyermekáldás ellen, a maiakban jószerivel egy havi adagban van annyi hormon, mint az egykoriakban egyetlen szemben....és azt faltuk, évszámra...wehh...örültünk, hogy egyáltalán VAN.
Mint utóbb kiderült, a vérrögösödésre való hajlam így meghatványozódik, konyhanyelven: besűrűsödik a vér...és helyes kis alvadt rögöcskék kezdenek cirkulálni a szervezetben, aztán előbb-utóbb valahol megakadnak. Embere - és szerencséje- válogatja, hogy hol. De valahol mindenképp, főleg, ha a családban is akad szív-és érrendszeri betegség.))
No meg a stressz, az "ideg”, hogy maradjak a konyhanyelvnél, bizony jócskán rájátszik a betegség kialakulásában. Mint megtudtam (hű, mennyit tanultam én rövid idő alatt!), a stressz hormonok is termelnek olyan anyagot, amelyek szintén befolyásolják az infarktusra való hajlamot. Erre kapjuk az úgynevezett béta-blokkolókat, amik ennek az anyagnak (kortizol, húdeokosvagyok) a túlzott termelését megakadályozzák, ezáltal meggátolják az artériák elzáródását.
Nahh, a tudományból egyelőre elég ennyi, a későbbiekben úgyis osztom még az észt, miután egyre többet és többet hallottam, tudtam meg mindazokról a kockázatokról, amelyek rásegítettek abban, hogy ilyen remek kis helyre kerüljek.
- fél évvel később -
1.
Miután az infarktus után hazaengedtek a kórházból. rengeteg ambuláns vizsgálaton is részt kellett vennem...
A belgyógyászaton töltött időt azért nem nagyon részleteztem tovább, mert nem különösebben volt számottevő különbség az intenzív osztályon meg a „sima” osztályon való vendégeskedésemben, persze az igazság az, hogy korántsem volt olyan rémisztő. Meg…öööö….”izgalmas”…
Kaptam egy vagon gyógyszert, beállították a syncumart (illetve el kezdték beállítani), onnantól már nem kellett a pocakomat szurkálni.
A hatalmas ijedség, meg maga az infarktus ténye kezdett feldolgozódni bennem, sokat törtem ugyan a fejem, hogy mért pont velem kellett ennek megtörténnie, de túlzottan nem agyaltam rajta…
A kardiológiáról hazaérve kaptam egy kilónyi zárójelentést, tanácsokat, mindenféle szóbeli ellátást, figyelmeztetéseket, majd habnak a tortára azt a dokinőt, aki annak idején az ügyeleten felvett, és aki oly édesdeden és „tapintatosan” kiáltozta, hogy mekkora infarktusom van. Ő lett az én kezelőorvosom, akihez vissza-vissza kellett járnom kontrollokra. (Gondolhatjátok, hogy örültem neki….!) Volt egy stílusa, mit mondjak. De nem akarok panaszkodni rá, nem erről szól ez a kisregény, meg hát valahogy csak életben maradtam, minek bántsam. (pffff)
MINEK IS BÁNTSAAAAM???????? (???)
- na, erről később -
A nagybátyám - akiről korábban már tettem említést, hogy orvosunk a családban – volt az, aki tüzetesen, figyelmesen áttanulmányozott minden leletemet, minden eredményemet, szóval neki az volt a szent meggyőződése – sőt, később a fixa ideája -, hogy ezután a nagy infarktus után nem ártana egy szívkatéterezés, urambocsá akár egy bypass műtét is. No igen, de mivel nem a kardiológia volt a szakterülete, nem nagyon forszírozta a témát, viszont megérzése, véleménye mindvégig az volt, hogy igenis kellene ez a műtét! Gondoljam már meg! (Vagy át)…Ő Debrecenben végzett, vannak ott ismerősei, orvosok, professzorok, egyebek… Tudna komolyabb szakvéleményt kérni, egy alaposabb felülvizsgálatot…
Persze én kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy ugyanmár, nehogy önként és dalolva feküdjek kés (mit kés! fűrész!) alá, meg hogy köszi jól vagyok….hagyjuk már ezt a szívműtét dolgot, ha nagyon muszáj lenne, úgyis mondta volna a dokinő…
(Dehogy mondta volna. Tőle jelenleg én már Szent Péter irodájában gépelhetnék szívszorító kis sírversikéket…)
Meert…nem voltam igazán jól. Gyengus voltam, gyengécske. Bágyadt, állandóan fáradt, aluszékony, meg nyűgös. Többnyire csak lézengtem, mint a kókadt őszi légy…
Az oviba visszamenni egyelőre szó sem lehetett -nem is nagyon tudtam volna-, napjaim nagy részét az tette ki, hogy olyan esztékába-járó-nénike lettem.
Mert ugye a syncumár* miatt eleinte naponta, aztán kétnaponta, majd hetente többször is kellett vérvételre járnom. Nem egy hawaii program, de elvoltam vele. Csak egy idő után a karjaim úgy néztek ki, mint a szita. A vénáim nem igazán maszkulin típusúak voltak, sokszor alig lelték meg őket. Később meg már egyáltalán nem, vagy csak ha nagyon profi volt a vérvevő nővérke…Aztán meg már messziről megismertek, a rutintalanabbak - akik rendes, látható(!), normális vénákhoz voltak szokva - áttessékeltek rögtön a rutinosabbakhoz. Akik egyből eltalálták. (Vagy kettőből-háromból, de akkor már görbén néztem)
Amúgy soha sem voltam hisztis, nyávogós fajta, szerettek is ezért, mert én nem türelmetlenkedtem, nem dörömböltem az ajtón, nem tolakodtam az eredményért és nem sikoltoztam, ha kicsit „túlfolyós” volt a vérem és nem szidtam olyankor az orvosok édes anyukáját meg a nővérkék rokonait sem. Hiszen nem azokon múlik a vér sűrűsége, avagy felhígulása - mármint ezzel a gyógyszerrel kapcsolatban.
*És akkor itt tennék egy kis kitérőt.
- syncumar, óhh! -
A véralvadásgátló - antikoaguláns - szerek hatásosan megváltoztatják a vér alvadékonyságát. Megnyújtják ezen folyamat idejét, ezáltal gátolják a vérpályában spontán előforduló vérrögképződés veszélyét. Csökkentik a "szélütés", szívinfarktus, tüdőembólia kialakulásának veszélyét.
A gyógyszer beállításának javallatát csak szakember határozhatja meg, különös tekintettel arra, hogy számos előnye mellett - túladagolása esetén - vérzéses szövődmények alakulhatnak ki.
Mennyi a normális prothrombinszint?
Egészséges ember prothrombinszintje 100%. A véralvadásgátlás eredményeként csökken. Az egyes betegeknél, s a Syncumar-kezelés beállítási indikációjától függően az elérendő s megtartandó prothrombinszint különböző lehet. Általánosságban elmondható, hogy hatékony véralvadásgátlásról 25-45% közötti prothrombinszint esetén beszélhetünk. Tehát minél alacsonyabb százalékban van a prothrombinszintünk, annál kevésbé alvadékony a vérünk.
60%-os prothrombinszint felett véralvadásgátlásról gyakorlatilag nem beszélhetünk, olyan, mintha a beteg nem is szedne gyógyszert.20% alatt jelentősen és indokolatlanul megnő a vérzés veszélye.
Megijedjünk-e 20%-os prothrombinszint alatti érték esetén?
Semmiképpen nem kell megijedni. Az extrém alacsony, 10% alatti érték esetén piros színű véres vizelet hívhatja fel erre elsőként a figyelmet, ilyenkor haladéktalanul, de nem pánikszerűen, tanácsos orvoshoz fordulni. A megoldás a Syncumar adagjának csökkentése, átmeneti (néhány napos) elhagyása lehet, azonban ezt soha ne tegyük önállóan, orvosi felügyelet nélkül. Ugyanis a Syncumar folyamatos szedése egyes betegségeknél feltétlenül szükséges lehet, s akár egy negyedtablettányi változtatás a prothrombinszintben lényeges változást hozhat!
Mi befolyásolhatja a prothrombinszintet?
A Syncumar adagján kívül számos tényező befolyásolhatja az aktuális prothrombinszintet. Kezdve a gyógyszer felszívódási körülményeitől az aktuális táplálkozási körülményeken át a mellette szedett gyógyszerelési kombinációig. Befolyásolhatja egy-egy banális fertőző betegség, hányás, hasmenés, de az alkoholfogyasztás is.
Mely ételek emelik a prothrombinszintet Syncumar-szedőknél?
Spenót, karfiol, brokkoli, saláta, kelbimbó, káposzta, tojás, máj, saláta, a málna és az eper. Lehetőleg kerülni kell ezek együttes és nagyobb mennyiségű, rendszeres fogyasztását. Természetesen nem csupán natúr formában.
A Syncumart szedő beteg:
Rendszeresen ellenőriztesse vérének prothrombinszintjét!
A vérvétel mellett időszakos vizeletüledék és széklet Weber-vizsgálat is szükséges, melyek a kisebb, klinikai jelekkel nem kísért vérzésekre is felhívhatják a figyelmet!
A Syncumart szedő beteg iratai között elérhető legyen a hivatalos vércsoport meghatározásának eredménye és a gyógyszerszedés dokumentációja!
Minden új gyógyszer szedését egyeztesse orvosával, s kérdezzen rá a Syncumar-szedés melletti lehetséges változásokra! Lehetséges vérzéssel járó orvosi beavatkozások előtt, pl. foghúzás, szövettani mintavétellel járó gyomortükrözés stb., feltétlenül jelezze a Syncumar-szedés tényét!
Önállóan soha nem változtassa meg a Syncumar adagolását!
Ha véres vizeletet vagy szurokfekete lazább székletet észlel, aznap ne vegye be a Syncumart és jelentkezzen orvosánál vérvételre. Lehetőleg széklet- és vizeletmintát is vigyen magával. Ebből következik, hogy minden alkalommal ellenőrizze széklete és vizelete színét.
Kerülje a szoros öv, szűk ruhák viselését, mert a Syncumar szedése mellett a nyomásnak kitett testfelületeken bevérzés jelentkezhet. Ha ennek okát (pl. ütés) nem ismeri, jelezze orvosának és ellenőriztesse prothrombinszintjét.
(forrás: medimix.hu)
((Elnézést kérek a részletesebb orvosi tájékoztatóért, de úgy gondolom, aki soha életében nem szedett ilyen gyógyszert, vagy netán nem is hallott róla, az jó ha tudja, miről is van szó.))
Nakérem, és én ezen éltem három évig. Uhh. Nem egy tikk-takk a cucc!
Ha picit erőteljesebben dörgöltem meg a fogam, azonnal vérzett. Ha erősebben fújtam ki az orrom, azonnal vérzett. De olyan is előfordult, hogy minden külső behatás nélkül arra ébredtem, hogy az orromból, ínyemből spontán szivárog a vér. Olyankor soron kívüli vérvételre szaladás, eredmény analizálása, gyógyszer adagjának átállítása…Ez is érdekes volt, mert a Syncumar egész kicsi, aprócska tabletta. És azt felezték. Mondjuk szedtem eleinte 2 szemet. Akkor beállt (vagy nem), majd a következő vérvétel után csökkentették másfél szemre. Ha akkor is történtek ilyen vérzékeny dolgok, akkor –írd és mondd!- negyedelték! Azaz egy és negyed szemet kellett bevennem. Na most egy kábé 3 milliméteres nagyságú bogyóról van szó. Mégcsak felezni! De negyedelni???? Próbáltam késsel is…de mindig úgy szétment…a morzsáit nyalogattam az asztalról hehe. Mi mennyiség már negyed szem egy ekkorka tablettából, képzelhetitek! Ha meg kevés volt az adag, akkor visszasűrűsödött a vérem.
Asse vót jó ugye.
Kajából nagyon sok minden befolyásolta….(de ott van a cikkben is). És akkor megint módosult az egész hatás. Aztán már gyakorlott voltam, megszoktam, hogy ha elvágtam az ujjam - elég volt egy kicsi vágás! -, hosszú órákon át vérzett…De sértette fel papírlap széle is úgy a kezem, egy óvatlan mozdulat következtében (amelyet normál esetben észre sem vesz az ember), hogy kötözni kellett, mert folyt vérem világba…A menstruációm az külön katasztrófa volt, nem 4-5 napig tartott, hanem 8-10 napig, úgy, hogy az utolsó 3-4 nap csupán csöpörészett, de folyamatosan, kicsit vízszerű, élénkpirosat…És az istennek alig akart elmúlni…(Ez külön adó volt betétből! ---hihh---)
Szóval nem egy leányálom az „anyag”.
Lényeg a lényeg, hogy előbb-utóbb meg lehet tanulni, hozzá lehet szokni (mert muszáájj!), oda lehet figyelni…Mindenesetre nagyobb balesetektől, elesésektől, ütésektől a magyarok istene óvja a syncumáros betegeket!!!!! (A combom, a karom, a csípőm mindig kék-ződ volt…Nem kellett hozzá sok…Egy kis ajtófélfa, asztal sarka…Úgy néztem ki, mint akit ütnek-vágnak…)
A belgyógyászaton töltött időt azért nem nagyon részleteztem tovább, mert nem különösebben volt számottevő különbség az intenzív osztályon meg a „sima” osztályon való vendégeskedésemben, persze az igazság az, hogy korántsem volt olyan rémisztő. Meg…öööö….”izgalmas”…
Kaptam egy vagon gyógyszert, beállították a syncumart (illetve el kezdték beállítani), onnantól már nem kellett a pocakomat szurkálni.
A hatalmas ijedség, meg maga az infarktus ténye kezdett feldolgozódni bennem, sokat törtem ugyan a fejem, hogy mért pont velem kellett ennek megtörténnie, de túlzottan nem agyaltam rajta…
A kardiológiáról hazaérve kaptam egy kilónyi zárójelentést, tanácsokat, mindenféle szóbeli ellátást, figyelmeztetéseket, majd habnak a tortára azt a dokinőt, aki annak idején az ügyeleten felvett, és aki oly édesdeden és „tapintatosan” kiáltozta, hogy mekkora infarktusom van. Ő lett az én kezelőorvosom, akihez vissza-vissza kellett járnom kontrollokra. (Gondolhatjátok, hogy örültem neki….!) Volt egy stílusa, mit mondjak. De nem akarok panaszkodni rá, nem erről szól ez a kisregény, meg hát valahogy csak életben maradtam, minek bántsam. (pffff)
MINEK IS BÁNTSAAAAM???????? (???)
- na, erről később -
A nagybátyám - akiről korábban már tettem említést, hogy orvosunk a családban – volt az, aki tüzetesen, figyelmesen áttanulmányozott minden leletemet, minden eredményemet, szóval neki az volt a szent meggyőződése – sőt, később a fixa ideája -, hogy ezután a nagy infarktus után nem ártana egy szívkatéterezés, urambocsá akár egy bypass műtét is. No igen, de mivel nem a kardiológia volt a szakterülete, nem nagyon forszírozta a témát, viszont megérzése, véleménye mindvégig az volt, hogy igenis kellene ez a műtét! Gondoljam már meg! (Vagy át)…Ő Debrecenben végzett, vannak ott ismerősei, orvosok, professzorok, egyebek… Tudna komolyabb szakvéleményt kérni, egy alaposabb felülvizsgálatot…
Persze én kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy ugyanmár, nehogy önként és dalolva feküdjek kés (mit kés! fűrész!) alá, meg hogy köszi jól vagyok….hagyjuk már ezt a szívműtét dolgot, ha nagyon muszáj lenne, úgyis mondta volna a dokinő…
(Dehogy mondta volna. Tőle jelenleg én már Szent Péter irodájában gépelhetnék szívszorító kis sírversikéket…)
Meert…nem voltam igazán jól. Gyengus voltam, gyengécske. Bágyadt, állandóan fáradt, aluszékony, meg nyűgös. Többnyire csak lézengtem, mint a kókadt őszi légy…
Az oviba visszamenni egyelőre szó sem lehetett -nem is nagyon tudtam volna-, napjaim nagy részét az tette ki, hogy olyan esztékába-járó-nénike lettem.
Mert ugye a syncumár* miatt eleinte naponta, aztán kétnaponta, majd hetente többször is kellett vérvételre járnom. Nem egy hawaii program, de elvoltam vele. Csak egy idő után a karjaim úgy néztek ki, mint a szita. A vénáim nem igazán maszkulin típusúak voltak, sokszor alig lelték meg őket. Később meg már egyáltalán nem, vagy csak ha nagyon profi volt a vérvevő nővérke…Aztán meg már messziről megismertek, a rutintalanabbak - akik rendes, látható(!), normális vénákhoz voltak szokva - áttessékeltek rögtön a rutinosabbakhoz. Akik egyből eltalálták. (Vagy kettőből-háromból, de akkor már görbén néztem)
Amúgy soha sem voltam hisztis, nyávogós fajta, szerettek is ezért, mert én nem türelmetlenkedtem, nem dörömböltem az ajtón, nem tolakodtam az eredményért és nem sikoltoztam, ha kicsit „túlfolyós” volt a vérem és nem szidtam olyankor az orvosok édes anyukáját meg a nővérkék rokonait sem. Hiszen nem azokon múlik a vér sűrűsége, avagy felhígulása - mármint ezzel a gyógyszerrel kapcsolatban.
*És akkor itt tennék egy kis kitérőt.
- syncumar, óhh! -
A véralvadásgátló - antikoaguláns - szerek hatásosan megváltoztatják a vér alvadékonyságát. Megnyújtják ezen folyamat idejét, ezáltal gátolják a vérpályában spontán előforduló vérrögképződés veszélyét. Csökkentik a "szélütés", szívinfarktus, tüdőembólia kialakulásának veszélyét.
A gyógyszer beállításának javallatát csak szakember határozhatja meg, különös tekintettel arra, hogy számos előnye mellett - túladagolása esetén - vérzéses szövődmények alakulhatnak ki.
Mennyi a normális prothrombinszint?
Egészséges ember prothrombinszintje 100%. A véralvadásgátlás eredményeként csökken. Az egyes betegeknél, s a Syncumar-kezelés beállítási indikációjától függően az elérendő s megtartandó prothrombinszint különböző lehet. Általánosságban elmondható, hogy hatékony véralvadásgátlásról 25-45% közötti prothrombinszint esetén beszélhetünk. Tehát minél alacsonyabb százalékban van a prothrombinszintünk, annál kevésbé alvadékony a vérünk.
60%-os prothrombinszint felett véralvadásgátlásról gyakorlatilag nem beszélhetünk, olyan, mintha a beteg nem is szedne gyógyszert.20% alatt jelentősen és indokolatlanul megnő a vérzés veszélye.
Megijedjünk-e 20%-os prothrombinszint alatti érték esetén?
Semmiképpen nem kell megijedni. Az extrém alacsony, 10% alatti érték esetén piros színű véres vizelet hívhatja fel erre elsőként a figyelmet, ilyenkor haladéktalanul, de nem pánikszerűen, tanácsos orvoshoz fordulni. A megoldás a Syncumar adagjának csökkentése, átmeneti (néhány napos) elhagyása lehet, azonban ezt soha ne tegyük önállóan, orvosi felügyelet nélkül. Ugyanis a Syncumar folyamatos szedése egyes betegségeknél feltétlenül szükséges lehet, s akár egy negyedtablettányi változtatás a prothrombinszintben lényeges változást hozhat!
Mi befolyásolhatja a prothrombinszintet?
A Syncumar adagján kívül számos tényező befolyásolhatja az aktuális prothrombinszintet. Kezdve a gyógyszer felszívódási körülményeitől az aktuális táplálkozási körülményeken át a mellette szedett gyógyszerelési kombinációig. Befolyásolhatja egy-egy banális fertőző betegség, hányás, hasmenés, de az alkoholfogyasztás is.
Mely ételek emelik a prothrombinszintet Syncumar-szedőknél?
Spenót, karfiol, brokkoli, saláta, kelbimbó, káposzta, tojás, máj, saláta, a málna és az eper. Lehetőleg kerülni kell ezek együttes és nagyobb mennyiségű, rendszeres fogyasztását. Természetesen nem csupán natúr formában.
A Syncumart szedő beteg:
Rendszeresen ellenőriztesse vérének prothrombinszintjét!
A vérvétel mellett időszakos vizeletüledék és széklet Weber-vizsgálat is szükséges, melyek a kisebb, klinikai jelekkel nem kísért vérzésekre is felhívhatják a figyelmet!
A Syncumart szedő beteg iratai között elérhető legyen a hivatalos vércsoport meghatározásának eredménye és a gyógyszerszedés dokumentációja!
Minden új gyógyszer szedését egyeztesse orvosával, s kérdezzen rá a Syncumar-szedés melletti lehetséges változásokra! Lehetséges vérzéssel járó orvosi beavatkozások előtt, pl. foghúzás, szövettani mintavétellel járó gyomortükrözés stb., feltétlenül jelezze a Syncumar-szedés tényét!
Önállóan soha nem változtassa meg a Syncumar adagolását!
Ha véres vizeletet vagy szurokfekete lazább székletet észlel, aznap ne vegye be a Syncumart és jelentkezzen orvosánál vérvételre. Lehetőleg széklet- és vizeletmintát is vigyen magával. Ebből következik, hogy minden alkalommal ellenőrizze széklete és vizelete színét.
Kerülje a szoros öv, szűk ruhák viselését, mert a Syncumar szedése mellett a nyomásnak kitett testfelületeken bevérzés jelentkezhet. Ha ennek okát (pl. ütés) nem ismeri, jelezze orvosának és ellenőriztesse prothrombinszintjét.
(forrás: medimix.hu)
((Elnézést kérek a részletesebb orvosi tájékoztatóért, de úgy gondolom, aki soha életében nem szedett ilyen gyógyszert, vagy netán nem is hallott róla, az jó ha tudja, miről is van szó.))
Nakérem, és én ezen éltem három évig. Uhh. Nem egy tikk-takk a cucc!
Ha picit erőteljesebben dörgöltem meg a fogam, azonnal vérzett. Ha erősebben fújtam ki az orrom, azonnal vérzett. De olyan is előfordult, hogy minden külső behatás nélkül arra ébredtem, hogy az orromból, ínyemből spontán szivárog a vér. Olyankor soron kívüli vérvételre szaladás, eredmény analizálása, gyógyszer adagjának átállítása…Ez is érdekes volt, mert a Syncumar egész kicsi, aprócska tabletta. És azt felezték. Mondjuk szedtem eleinte 2 szemet. Akkor beállt (vagy nem), majd a következő vérvétel után csökkentették másfél szemre. Ha akkor is történtek ilyen vérzékeny dolgok, akkor –írd és mondd!- negyedelték! Azaz egy és negyed szemet kellett bevennem. Na most egy kábé 3 milliméteres nagyságú bogyóról van szó. Mégcsak felezni! De negyedelni???? Próbáltam késsel is…de mindig úgy szétment…a morzsáit nyalogattam az asztalról hehe. Mi mennyiség már negyed szem egy ekkorka tablettából, képzelhetitek! Ha meg kevés volt az adag, akkor visszasűrűsödött a vérem.
Asse vót jó ugye.
Kajából nagyon sok minden befolyásolta….(de ott van a cikkben is). És akkor megint módosult az egész hatás. Aztán már gyakorlott voltam, megszoktam, hogy ha elvágtam az ujjam - elég volt egy kicsi vágás! -, hosszú órákon át vérzett…De sértette fel papírlap széle is úgy a kezem, egy óvatlan mozdulat következtében (amelyet normál esetben észre sem vesz az ember), hogy kötözni kellett, mert folyt vérem világba…A menstruációm az külön katasztrófa volt, nem 4-5 napig tartott, hanem 8-10 napig, úgy, hogy az utolsó 3-4 nap csupán csöpörészett, de folyamatosan, kicsit vízszerű, élénkpirosat…És az istennek alig akart elmúlni…(Ez külön adó volt betétből! ---hihh---)
Szóval nem egy leányálom az „anyag”.
Lényeg a lényeg, hogy előbb-utóbb meg lehet tanulni, hozzá lehet szokni (mert muszáájj!), oda lehet figyelni…Mindenesetre nagyobb balesetektől, elesésektől, ütésektől a magyarok istene óvja a syncumáros betegeket!!!!! (A combom, a karom, a csípőm mindig kék-ződ volt…Nem kellett hozzá sok…Egy kis ajtófélfa, asztal sarka…Úgy néztem ki, mint akit ütnek-vágnak…)
2.
És most visszatérek oda, hogy a nagybátyám csak tovább erősködött a szívkatéterezést illetően.
Kezdte azzal, hogy bement a doktornőhöz, beszélgetett vele…Az öreglány ugyan még akkor sem tartotta olyan fontosnak, de - talán a kollégára való tekintettel - nagy kegyesen rábólintott, hogy jóvan, legyen egy szívkatéter ennek a lyánynak.
Na, onnantól aztán felgyorsultak az események, mert különböző vizsgálatokra küldött, amik inkább érdekesek voltak, mint félelmetesek… Igaz, néha a frász kivert, például ott volt az izotópos szívizom vizsgálat. (Gyorsan beszúrom, hogy annak idején ezekre a vizsgálatokra nem kellett hónapokat várni, aránylag hamar sor került mindegyikre, nem úgy, mint manapság)
Háát, ez az izotópos izé azért nem semmi volt. Már maga az izotóp labor is gondolkodásra készteti az embert, hogy egyáltalán belépjen-e azon az ajtón… Amelyen szép nagy, sárga alapon fekete embléma virított, tudjátok, az a sugár-jel… Jesszus. De úgy voltam vele, hogy nemcsak bemenni, de kijönni is láttam pácienseket, tehát csak nem halnak meg odabe...Azért bátortalanul szorongattam a beutalómat, amikor bementem. Uhh!! Képzeljétek, dupla ajtó volt, meg páncélozott vagy milyen, fffff, nem nagyon tetszett a légkör…
A váróban volt tévé, sokan azt nézték…Én meg őket. A várakozókat. És próbáltam elképzelni, hogy kinek mi baja lehet, de lényegében ugye senkire sincs rárajzolva a betegsége… De tényleg! Mindenki tök egészségesnek nézett ki…
Azt tudtam, hogy leggyakrabban pajzsmirigy problémákkal küszködők kötnek itt ki, mert a pajzsmirigy jól „veszi fel” az izotópot. Csak még azt nem tudtam, hogy ez az anyag hogy a fenébe kerül a szervezetbe?? Aztán megtudtam azt is, tulajdonképpen injekcióban fecskendezik be, vénásan. Az aztán szépen el kezd cirkulálni a véráramban és a belső szervek beépítik a sejtekbe.
Igenám, de én azt hittem, hogy szuri be, én meg mehetek a gépbe. Áááá…. nem úgy van az! Beadták, majd mondták, mehetek, 24 óra múlva jöjjek vissza, akkor történik maga a vizsgálat. Csak lestem. Hogy most akkor ezzel az izével –bennem- mászkáljak haza csak úgy?? Mondták, hogy nincs ezzel semmi gond, nem akkora dózis, hogy bárkinek baja esne, mint ahogy nekem sem fog. Ja! De azért 48 óráig lehetőleg ne menjek túl közel illetve ne ölelgessek, ne puszilgassak kicsi gyerekeket. De mást se, ha nem muszáj. Na! Akkor aztán ledöbbentem! Tyűűű! Így „sugárzok”??? Szóval azért nem is olyan jajdeveszélytelen ez a dolog?? Na, mindegy, pár napig nem mentem az ovinak még a környékére se. Nehogy már csernobiliset játszódjak a kiskölkökkel…
Másnap aztán mentem vissza, most már hótt kíváncsian, hogy mi is fog még történni, és miképp fog viselkedni, azaz mit fog kimutatni ez a sugárzó cucc a szívemben. Meg főként HOGYAN?
Nemsokára megtudtam azt is.
Egy sötét hodályba vezettek, az ablakokon fekete függöny. Középen terpeszkedett egy irdatlan nagy masina. Nem volt valami szívderítő látvány… inkább olyan sci-fi filmbe illő. Egy nagy ágyféleség, fölötte meg hatalmas szerkezet, olyasmi, mint a röntgen, csak nagyobb. Ami furcsa volt, az először is a sötétség. Mondjuk ahhoz hamar hozzászokott a szemem, meg a számítógépek monitorjai adtak azért némi fényt… Aztán le kellett vetkőznöm egy szál bugyira, és felfeküdni (pontosabban felmászni) arra a nagy ágyra. Ami kemény volt, és hideg. Az első percek inkább érdekesek voltak, persze akkor még fogalmam sem volt, hogy mindez meddig tart.
(Na jó, előre elárulom, másfél óra volt.) És akkor ezt osszuk be különböző intervallumokra…
Tehát. Az első fél óra elröpült, mert tetszett, hogy a monitort én is nézhettem, és érdekes volt a szín-kavalkád, ahogyan a szív formáját mindenféle különböző színekben festette be…
A következő fél órában kezdett kényelmetlen lenni az ágy. Az azt követő negyedórában már fáztam. Tíz perc múlva már rohadtul kemény volt a priccs, újabb tíz perc múlva meg már úgy fáztam, hogy remegtem, komolyan.
Akkor már az se izgatott különösebben, hogy a szivárvány mely színében pompázik épp a szívizomzatomnak első-hátsó-külső-belső-oldalsó-középső része. Mert –mint később kiderült- azért tartott ez az egész olyan sokáig, mert a szív minden apró részéről külön-külön vették fel az adatokat. És aztán azt fel is dolgozták. És ott helyben ki is analizálták, igaz elsődlegesen még csak úgy felületesen, a totál részletes eredményt nem ott adták a kezembe, azért vissza kellett menni egy hét múlva. No de még ott tartottam, hogy feküdtem azon a kemény ágyon és vacogtam. De betakarni sem lehetett, azt mondták, akkor nem úgy „jön” a kép. Na, a vége felé már abszolút nem volt se érdekes, se izgalmas ez az egész, csak nagyon-nagyon unalmas, és kényelmetlen…sőt, kellemetlen.
De ki lehetett bírni, meg mint már írtam, elég jól tűröm az ilyen megpróbáltatásokat.
Az eredményt pedig egy hét múlva vittem a dokinőnek, akinek bizony nem nagyon tetszett a szép, színes portfólióm…”meg is voltam ám sértődve…(!)”
Hümmögött, hammogott…aztán az orrom előtt kezdett el telefonálni Debrecenbe, a szívsebészeti klinikára! Amindenit! Ő! Akinek esze ágába se jutott volna magától, hogy soron kívül kérjen időpontot! (Emlékeztek még kedves olvasóim? Hogy írtam már, milyen kis „tapintatos” volt kezdettől fogva a szentem? Hát kábé most is, dettó.)
- Halló! Itt XY főorvosnő Egerből… Lenne egy betegem…aki elő van jegyezve szívkatéterezésre…nem lehetne megsürgetni az időpontot? Vagy legalábbis jóval előbbre hozni? Muszáj lenne! -
…na, valahogy így. Ültem a székben, hallgattam, mit beszél és hogyan, és jól meg is rémültem. Na nehogy már olyan súlyos legyen a dolog...
(De. Olyan volt.)
Végül is kaptam hamarabbi időpontot. Meg még jó pár vizsgálatra beutalót. Nyaki ultrahangra például. Hogy a nyaki verőerem milyen állapotban van. Meg szív-ultrahangra, meg ilyesmi nyalánkságok. Ezeket szép sorba végigművelték rajtam, mindent, ami szükséges volt. A vérvételeket már meg sem említem, mert ugye mindenből „friss” kellett…(Mármint adatok, eredmények.)
És aztán isten neki fakereszt, mehettem Debrecenbe. Csak most nem „pulykakakast venni”, mint ahogy a dalocska szól…
Kezdte azzal, hogy bement a doktornőhöz, beszélgetett vele…Az öreglány ugyan még akkor sem tartotta olyan fontosnak, de - talán a kollégára való tekintettel - nagy kegyesen rábólintott, hogy jóvan, legyen egy szívkatéter ennek a lyánynak.
Na, onnantól aztán felgyorsultak az események, mert különböző vizsgálatokra küldött, amik inkább érdekesek voltak, mint félelmetesek… Igaz, néha a frász kivert, például ott volt az izotópos szívizom vizsgálat. (Gyorsan beszúrom, hogy annak idején ezekre a vizsgálatokra nem kellett hónapokat várni, aránylag hamar sor került mindegyikre, nem úgy, mint manapság)
Háát, ez az izotópos izé azért nem semmi volt. Már maga az izotóp labor is gondolkodásra készteti az embert, hogy egyáltalán belépjen-e azon az ajtón… Amelyen szép nagy, sárga alapon fekete embléma virított, tudjátok, az a sugár-jel… Jesszus. De úgy voltam vele, hogy nemcsak bemenni, de kijönni is láttam pácienseket, tehát csak nem halnak meg odabe...Azért bátortalanul szorongattam a beutalómat, amikor bementem. Uhh!! Képzeljétek, dupla ajtó volt, meg páncélozott vagy milyen, fffff, nem nagyon tetszett a légkör…
A váróban volt tévé, sokan azt nézték…Én meg őket. A várakozókat. És próbáltam elképzelni, hogy kinek mi baja lehet, de lényegében ugye senkire sincs rárajzolva a betegsége… De tényleg! Mindenki tök egészségesnek nézett ki…
Azt tudtam, hogy leggyakrabban pajzsmirigy problémákkal küszködők kötnek itt ki, mert a pajzsmirigy jól „veszi fel” az izotópot. Csak még azt nem tudtam, hogy ez az anyag hogy a fenébe kerül a szervezetbe?? Aztán megtudtam azt is, tulajdonképpen injekcióban fecskendezik be, vénásan. Az aztán szépen el kezd cirkulálni a véráramban és a belső szervek beépítik a sejtekbe.
Igenám, de én azt hittem, hogy szuri be, én meg mehetek a gépbe. Áááá…. nem úgy van az! Beadták, majd mondták, mehetek, 24 óra múlva jöjjek vissza, akkor történik maga a vizsgálat. Csak lestem. Hogy most akkor ezzel az izével –bennem- mászkáljak haza csak úgy?? Mondták, hogy nincs ezzel semmi gond, nem akkora dózis, hogy bárkinek baja esne, mint ahogy nekem sem fog. Ja! De azért 48 óráig lehetőleg ne menjek túl közel illetve ne ölelgessek, ne puszilgassak kicsi gyerekeket. De mást se, ha nem muszáj. Na! Akkor aztán ledöbbentem! Tyűűű! Így „sugárzok”??? Szóval azért nem is olyan jajdeveszélytelen ez a dolog?? Na, mindegy, pár napig nem mentem az ovinak még a környékére se. Nehogy már csernobiliset játszódjak a kiskölkökkel…
Másnap aztán mentem vissza, most már hótt kíváncsian, hogy mi is fog még történni, és miképp fog viselkedni, azaz mit fog kimutatni ez a sugárzó cucc a szívemben. Meg főként HOGYAN?
Nemsokára megtudtam azt is.
Egy sötét hodályba vezettek, az ablakokon fekete függöny. Középen terpeszkedett egy irdatlan nagy masina. Nem volt valami szívderítő látvány… inkább olyan sci-fi filmbe illő. Egy nagy ágyféleség, fölötte meg hatalmas szerkezet, olyasmi, mint a röntgen, csak nagyobb. Ami furcsa volt, az először is a sötétség. Mondjuk ahhoz hamar hozzászokott a szemem, meg a számítógépek monitorjai adtak azért némi fényt… Aztán le kellett vetkőznöm egy szál bugyira, és felfeküdni (pontosabban felmászni) arra a nagy ágyra. Ami kemény volt, és hideg. Az első percek inkább érdekesek voltak, persze akkor még fogalmam sem volt, hogy mindez meddig tart.
(Na jó, előre elárulom, másfél óra volt.) És akkor ezt osszuk be különböző intervallumokra…
Tehát. Az első fél óra elröpült, mert tetszett, hogy a monitort én is nézhettem, és érdekes volt a szín-kavalkád, ahogyan a szív formáját mindenféle különböző színekben festette be…
A következő fél órában kezdett kényelmetlen lenni az ágy. Az azt követő negyedórában már fáztam. Tíz perc múlva már rohadtul kemény volt a priccs, újabb tíz perc múlva meg már úgy fáztam, hogy remegtem, komolyan.
Akkor már az se izgatott különösebben, hogy a szivárvány mely színében pompázik épp a szívizomzatomnak első-hátsó-külső-belső-oldalsó-középső része. Mert –mint később kiderült- azért tartott ez az egész olyan sokáig, mert a szív minden apró részéről külön-külön vették fel az adatokat. És aztán azt fel is dolgozták. És ott helyben ki is analizálták, igaz elsődlegesen még csak úgy felületesen, a totál részletes eredményt nem ott adták a kezembe, azért vissza kellett menni egy hét múlva. No de még ott tartottam, hogy feküdtem azon a kemény ágyon és vacogtam. De betakarni sem lehetett, azt mondták, akkor nem úgy „jön” a kép. Na, a vége felé már abszolút nem volt se érdekes, se izgalmas ez az egész, csak nagyon-nagyon unalmas, és kényelmetlen…sőt, kellemetlen.
De ki lehetett bírni, meg mint már írtam, elég jól tűröm az ilyen megpróbáltatásokat.
Az eredményt pedig egy hét múlva vittem a dokinőnek, akinek bizony nem nagyon tetszett a szép, színes portfólióm…”meg is voltam ám sértődve…(!)”
Hümmögött, hammogott…aztán az orrom előtt kezdett el telefonálni Debrecenbe, a szívsebészeti klinikára! Amindenit! Ő! Akinek esze ágába se jutott volna magától, hogy soron kívül kérjen időpontot! (Emlékeztek még kedves olvasóim? Hogy írtam már, milyen kis „tapintatos” volt kezdettől fogva a szentem? Hát kábé most is, dettó.)
- Halló! Itt XY főorvosnő Egerből… Lenne egy betegem…aki elő van jegyezve szívkatéterezésre…nem lehetne megsürgetni az időpontot? Vagy legalábbis jóval előbbre hozni? Muszáj lenne! -
…na, valahogy így. Ültem a székben, hallgattam, mit beszél és hogyan, és jól meg is rémültem. Na nehogy már olyan súlyos legyen a dolog...
(De. Olyan volt.)
Végül is kaptam hamarabbi időpontot. Meg még jó pár vizsgálatra beutalót. Nyaki ultrahangra például. Hogy a nyaki verőerem milyen állapotban van. Meg szív-ultrahangra, meg ilyesmi nyalánkságok. Ezeket szép sorba végigművelték rajtam, mindent, ami szükséges volt. A vérvételeket már meg sem említem, mert ugye mindenből „friss” kellett…(Mármint adatok, eredmények.)
És aztán isten neki fakereszt, mehettem Debrecenbe. Csak most nem „pulykakakast venni”, mint ahogy a dalocska szól…
3.
Nem készültem túl sok holmival, mivel mondták, ez csak egy pár napos benntartózkodás lesz, ha minden simán zajlik, elvileg 2-3 nap után haza lehet menni. Hálóing, tisztálkodási felszerelések, kis üdítő…Azért a zabszem a popsimban volt, mégiscsak kisebbfajta „műtétről” van szó---
A klinika épülete impozáns volt, hatalmas, és számomra egy kicsit…félelmetes is.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó számomra misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- én itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra…
A portán eligazítottak bennünket, hogy merre kell menni. A „katéterezős osztály” az emeleten volt. Érdekes, én azt hittem az új szárnyba megyünk, de nem, volt egy régebbi is, nos, ez a részleg adott helyet a tüdő és szívbetegeknek. Az a régifajta, hamisítatlan „öreg kórház”, szűk kis folyosókkal, apró kórtermekkel, lepukkant vaságyakkal…A nővérszobában leadtam a papírjaimat, azután megmutatták a szobámat. Háromágyas kuckó volt (tényleg pici), egy néni feküdt benne, aki már túl volt a katéterezésen. Lepakoltam a holmimat, lecsüccsentem az ágy szélére és vártam, hogy mi lesz a dolgom.
Hamarosan jött egy nővérke, vért vett (a syncumárt már egy héttel azelőtt abba kellett ám hagyni, a vérzésveszély miatt!), EKG-t csinált, majd mondta, hogy az eredmények másnap reggelre elkészülnek, utána megnézi azokat a professzor úr (aki a beavatkozást végzi), és ha minden oké, akkor még aznap el is végzik ezt a speciális vizsgálatot.
Alá kellett írnom egy nyomtatványt, miszerint beleegyezek (mindenbe) a vizsgálatok elvégzésébe, tudomásul veszem, hogy a mortalitás átlag 2 százalék (magyarul százból ennyien bele is halhatnak ebbe a kis „rutin” műtétbe), szóval tök meg is nyugodtam. Hát hogyne. Két százalék. Fene tudja, annak a kétszázaléknyi páciensnek mi forgott a fejében, amikor ők is, ugyanígy, aláírták ezt és ők is, ugyanígy reménykedtek, hogy nem lesznek az a két százalék…. Ez óhatatlanul megfordul ám az ember agyában, amikor aláfirkant egy ilyen papírt….!
És hogy teljesen örömmámorban ússzak ezen gondolataimmal, a kedves betegek (persze, akik már túl voltak a beavatkozáson) este a folyosón, oly szívesen traktáltak rémtörténetekkel, hogy hogyan, s mi módon hunyt el tegnapelőtt egy fiatalasszony a szívkatéterezés közben…vagy, hogy hogy rohantak a múlt héten egy pasassal át a másik részlegbe, azonnali szívműtétre, mert mittudomén szétszakadt az aortája, vagy egy másik, akit már hiába vittek a „nagy” műtőbe, már nem tudtak segíteni rajta…na, hát ilyesmik voltak a sztorik és szerintem kaján vigyorral látták, hogy összevissza rémülöm magam. (De milyen érdekes…két nap múlva ugyanezeket a történeteket már én magam meséltem az újonnan jött „kollégáknak”…)
A néni, akivel egy szobában feküdtem, ő inkább olyan vigasztalós-megynyugtatós fajta volt, elmesélte, hogy mi történik a műtőben és hogy ne féljek, abszolút nem fáj, csak amíg az érzéstelenítőt befecskendezik, az egy picit kellemetlen. És hogy utána 24 óráig nem szabad felkelni (na, ezt a nővérkék is nyomatékosan kihangsúlyozták), nehogy a seb kinyíljon a combvénán (azon keresztül vezetik fel a katétert a szívbe), mert akkor bezony nagy a bibi, mert az aztán ám tud spriccelni de hajjaj!! Egyébként ő pont ebben a 24 órás szigorú fekvés-periódusban volt, és néha megkért, hogy hozzak ezt-azt, pohár vizet, táskáját, ilyesmik. Na jó, wc-re ki lehetett menni (közel is volt), de aztán csakis ennyi.
Tehát már előre ki voltam okítva, én meg jó diákhoz illően figyeltem, hallgatóztam, „tanultam”.
(Közben meg csak arra tudtam gondolni, legyek már túl rajta, oszt gyerünk haza.)
A klinika épülete impozáns volt, hatalmas, és számomra egy kicsit…félelmetes is.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó számomra misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- én itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra…
A portán eligazítottak bennünket, hogy merre kell menni. A „katéterezős osztály” az emeleten volt. Érdekes, én azt hittem az új szárnyba megyünk, de nem, volt egy régebbi is, nos, ez a részleg adott helyet a tüdő és szívbetegeknek. Az a régifajta, hamisítatlan „öreg kórház”, szűk kis folyosókkal, apró kórtermekkel, lepukkant vaságyakkal…A nővérszobában leadtam a papírjaimat, azután megmutatták a szobámat. Háromágyas kuckó volt (tényleg pici), egy néni feküdt benne, aki már túl volt a katéterezésen. Lepakoltam a holmimat, lecsüccsentem az ágy szélére és vártam, hogy mi lesz a dolgom.
Hamarosan jött egy nővérke, vért vett (a syncumárt már egy héttel azelőtt abba kellett ám hagyni, a vérzésveszély miatt!), EKG-t csinált, majd mondta, hogy az eredmények másnap reggelre elkészülnek, utána megnézi azokat a professzor úr (aki a beavatkozást végzi), és ha minden oké, akkor még aznap el is végzik ezt a speciális vizsgálatot.
Alá kellett írnom egy nyomtatványt, miszerint beleegyezek (mindenbe) a vizsgálatok elvégzésébe, tudomásul veszem, hogy a mortalitás átlag 2 százalék (magyarul százból ennyien bele is halhatnak ebbe a kis „rutin” műtétbe), szóval tök meg is nyugodtam. Hát hogyne. Két százalék. Fene tudja, annak a kétszázaléknyi páciensnek mi forgott a fejében, amikor ők is, ugyanígy, aláírták ezt és ők is, ugyanígy reménykedtek, hogy nem lesznek az a két százalék…. Ez óhatatlanul megfordul ám az ember agyában, amikor aláfirkant egy ilyen papírt….!
És hogy teljesen örömmámorban ússzak ezen gondolataimmal, a kedves betegek (persze, akik már túl voltak a beavatkozáson) este a folyosón, oly szívesen traktáltak rémtörténetekkel, hogy hogyan, s mi módon hunyt el tegnapelőtt egy fiatalasszony a szívkatéterezés közben…vagy, hogy hogy rohantak a múlt héten egy pasassal át a másik részlegbe, azonnali szívműtétre, mert mittudomén szétszakadt az aortája, vagy egy másik, akit már hiába vittek a „nagy” műtőbe, már nem tudtak segíteni rajta…na, hát ilyesmik voltak a sztorik és szerintem kaján vigyorral látták, hogy összevissza rémülöm magam. (De milyen érdekes…két nap múlva ugyanezeket a történeteket már én magam meséltem az újonnan jött „kollégáknak”…)
A néni, akivel egy szobában feküdtem, ő inkább olyan vigasztalós-megynyugtatós fajta volt, elmesélte, hogy mi történik a műtőben és hogy ne féljek, abszolút nem fáj, csak amíg az érzéstelenítőt befecskendezik, az egy picit kellemetlen. És hogy utána 24 óráig nem szabad felkelni (na, ezt a nővérkék is nyomatékosan kihangsúlyozták), nehogy a seb kinyíljon a combvénán (azon keresztül vezetik fel a katétert a szívbe), mert akkor bezony nagy a bibi, mert az aztán ám tud spriccelni de hajjaj!! Egyébként ő pont ebben a 24 órás szigorú fekvés-periódusban volt, és néha megkért, hogy hozzak ezt-azt, pohár vizet, táskáját, ilyesmik. Na jó, wc-re ki lehetett menni (közel is volt), de aztán csakis ennyi.
Tehát már előre ki voltam okítva, én meg jó diákhoz illően figyeltem, hallgatóztam, „tanultam”.
(Közben meg csak arra tudtam gondolni, legyek már túl rajta, oszt gyerünk haza.)
Másnap reggel korán levették a vért és utána már csak várakozni kellett a soromra.
Nem a parányi kórteremben unatkoztam, kint a folyosón többedmagammal álldogáltunk, beszélgettünk, elég gyorsan telt így az idő, és hát ugye betegek ha összeröffennek… ment a sztorizás továbbra is. Lényegében azt is mondhatnám, egész jó volt a hangulat. Magáról a vizsgálatról, erről a katéterezésről folyt a szó, némelyek már rutinos visszatérők voltak, őket a kis „kezdők” töviről hegyire kifaggathatták, hogy mi történik hogy történik majd, azok meg vagányan osztották a tudományt.
A korosztály vegyes volt, mint ahogyan a nem szerinti összetétel is, de azokban a napokban ott is én voltam a legfiatalabb, a „kislány”. Bátorítottak, hogy ne féljek, pedig én bizonygattam, hogy csöppet se félek, ha tényleg csak annyi az egész, hogy felnyomkodnak egy csövet a combomból a szívemig, mit kéne ezen be*rni, smafu.
Drága Olvasóim, itt hívom fel a figyelmeteket arra, hogy az ég szerelmére, csak ne sorstársaktól és hasonszőrű „kollégáktól” gyűjtsük be az információkat ilyen esetekben. Ja és ne azoktól, akik már a kis sportszatyorral vígan hazafelé tartanak, mert azoknak már tényleg csak egy „kis semmiség volt” az egész! (Mondjuk bátorítónak ők is megteszik.)
Mindezeket azért írom, mert amikor rám került a sor, ezek után én már olyan „bátor” voltam, hogy ihajj, szinte már vakmerő!
Amikor a nővérek a nevemet mondták, odajött hozzám egy helyes beteghordó fiú, hogy a folyosóról fáradjak vissza a kórterembe, feküdjek szépen az ágyikómba, mert azzal együtt tol be a műtőbe. Gondoltam, ha lábon mehetnék, jobban bátor lennék, mert ez a fekvő helyzetben tologatás nem igazán a kedvenceim netovábbja, de természetesen szófogadóan úgy csináltam mindent, ahogy kérte. Ebben az egészben az a legvacakabb, hogy lényegében „egészséges” vagy, maximálisan éber is, mégis úgy kell megadóan tűrni, hogy tologassanak mint egy óriáscsecsemőt…
Aztán nyílt az ajtó és egy előtérbe értünk. Ami azért volt érdekes, mert az az előtér volt egyben az orvosok bemosakodója is, tehát amit a betegek többnyire ebben a stádiumban már nem látnak (egyéb nagy műtétek előtt), most vígan szemügyre lehetett venni… amint aprólékosan, hihetetlenül alaposan és baromi hosszadalmasan bemosakodnak a dokik. Nos, igen. A filmekben ez pár másodpercnyi felvétel, nem túl izgalmas jelenet. Itt olyan soká tartott, hogy magam is meguntam… Pedig aranyosak voltak, oda-odaszóltak nekem, kérdezősködtek, meg mosolyogtak, meg vicceltek, hogy nem félünk ugye? (én féltem, ők biztos nem) aztán –végre!- ráhúzták az asszisztensek a kezükre a kesztyűket…
És onnan már beindult a gépezet.
Érdekesmód akkor már simán fel lehetett kelni az ágyról, és lábon betipegni a nagy ajtón át a műtőbe (jajjistenem OLYAN NAGYON MŰTŐ volt!), majd(bátran) álldogálni a helyiségben és várni, míg a stáb elfoglalja a helyét, illetve míg az a hatalmas masina „betöltött” vagy mi. Viszont frankón körül lehetett nézni (ez sem olyan gyakori fázis más esetekben ha jól belegondolunk) és rácsodálkozni a kismillió eszközre, a gépre és az összes többi műtőbéli (földi halandónak akár űrbéli) titokzatos alkatrészre… Közben erősen ügyelni arra, hogy ne ájuljak el ott helyben és ne remegjen a hangom, miközben ezt-azt még kérdezgettek tőlem. Aztán hopp (önként és dalolva) elegánsan (mert bátorvagyokugye) fellépegetni egy kis lépcsőn a műtőasztalra, majd (kényelmesen) elhelyezkedni rajta.
Addig nem is volt gond, amíg beadták az érzéstelenítőt a combtőbe… Hiszen csak egy injekció volt…DE közben a fejem felett látni AZOKAT a lámpákat, miegyebeket…
Meg egyáltalán. Az egész helyzet annyira rémisztő volt számomra –a drága orvosok és asszisztensek mérhetetlen kedvessége ellenére is-, hogy legszívesebben kikapcsoltam volna az agyamat, vagy teleportáltam volna magam valami más helyre, de nyomban. Vagy legalább a tudatomat.
Tisztában voltam vele, hogy ezt nem szokták altatásban végezni, de olyan igazságtalannak éreztem, hogy ezt végig kell élni!
Tágranyílt szemekkel….
És az enyémek kezdtek túlzottan kitágulni… És amikor letakartak azzal a zöld lepellel, amin csak a combomnál volt egy kis kör alakú nyílás, akkor végképp elhatalmasodott rajtam egy olyan „mit keresek én itt” pánik, sajnos ez a vérnyomásomon, valamint a pulzusomon csapódott le –nem kicsit!-, mert éktelenül el kezdtek pittyegni a monitorok, a szívem olyan iszonyatosan gyorsan és hangosan vert, hogy szinte látszott a mellkasomon át a vergődése, és csak azt láttam, hogy most már nem csak én „félünk-félünk”, hanem ők is.
A prof le is állította a folyamatot és el kezdett nyugtatgatni –amíg a vérnyomáscsökkentőt kaptam-, hogy na kislány, ne ijedjen már meg ennyire!! Megsimogatta a fejem, a szemembe nézett….Tudjátok, amikor egy műtőasztalon föléd hajol egy orvos és a maszktól, ami az arcát fedi nem látni semmi mást, csak a szemeit… akkor azokból a szemekből iszonyatos erőt lehet meríteni. Erőt meríteni - - - vagy megsemmisülni.
Nekem szerencsém volt…
Óriási bizalom csillogott azokban a szemekben, olyan bizalom, ami azt sugallta, hogy én BÍZOM tebenned, hát te is BÍZZ énbennem! És a hangja…a hangja is puha volt, meleg és biztató. Nem az a „muszájlelketverniebbeabetegbe”-hang... Hanem szeretet volt benne, igazi, és ezt bátran le merem írni, függetlenül attól, hogy a mai világunkban már szinte sikk az orvosokat szidni, szapulni, ócsárolni.
Szóval ahogy mosolyogva azt mondta, hogy „Ejnye mán no, hát azt hittem az egri nők sokkal bátrabbak!”, akkor már én is elnevettem magam, és -bár még mindig remegő hangon- válaszoltam, hogy én sem félek már, Édes professzor úr! Mert valóban ez volt a neve és hiszem, hogy a nomen est omen tényleg működik… Hiszen hogyan is történhetne másként, hogy ezt mondhassuk egy professzornak? Még most is mosolygok itt magamban, amikor ezeket írom…És kimondom hangosan a nevét…így 15 év után…Édes professzor úr! (Ha hallanátok az Édesnél a hangsúlyt!!) J
Aztán e meghitt kis közjáték után (no meg hogy normalizálódott a vérnyomásom meg a ritmusom) már tényleg el kezdték a vizsgálatot. Egy kis bemetszést ejtettek a combtőnél, hogy be tudják vezetni a katétert abba a nagy vénába, majd el kezdték felvezetni a szív felé. Valóban nem fájt. Bizsergető volt, meg fura, ahogy határozott mozdulatokkal csúsztatta fel azt az eszközt. Ám hogy mindeközben mi jár a páciens fejében, azt csak az tudja elképzelni, aki maga is átesett ilyesmin. Az én fejemben például az járt, hogy úristen, ez az izé itt bennem most célegyenesen a szívem felé veszi az irányt. És hogy vajon merre kanyarog. Hol tart. Tudja-e az utat. Nem fog-e eltévedni és mittudomén a hátam közepén kikötni. Persze minden rendben zajlott, és amikor a katéter célba ért, akkor el kezdték adagolni a kontrasztanyagot. Na, ez már tényleg csuda volt, mert a monitoron együtt figyelhettük az útját. Ugyanis szívkatéterezésnél a betegek is nézhetik (ha szeretnék) a képernyőt. Tulajdonképpen ez egy amolyan együttműködés is… Hogy maga az érintett is láthatja, mi újság odabent. A kontrasztanyag pedig gyönyörűen szivárgott be a szívbe, a koszorúserekbe és minden szívdobbanásra kis faágak villantak a szemem elé…
Tulajdonképpen ha kívülállóként néztem volna, úgy is fogalmazhatnék, hogy gyönyörű látvány…Ám bennem egy olyan misztikus érzést keltett, egy olyan érzelemittas rácsodálkozást, hogy azt le sem tudom írni. Hogy szép volt-e avagy sem, arra már nem is annyira emlékszem, mint inkább arra az érzésre, hogy jééé OTT a szívem, ott lüktetnek benne az erek, és ott dobog, dobog, dobog…Dobb, dobb…- szia Ági, én a Szíved vagyok! Látsz engem? Jól látsz?
Komolyan mondom, ha ehhez nem kellene ilyen súlyos betegséget elszenvedni, azt ajánlanám, egyszer mindenki nézzen szembe a saját szívével! Nagyon lehet szeretni!
Nem a parányi kórteremben unatkoztam, kint a folyosón többedmagammal álldogáltunk, beszélgettünk, elég gyorsan telt így az idő, és hát ugye betegek ha összeröffennek… ment a sztorizás továbbra is. Lényegében azt is mondhatnám, egész jó volt a hangulat. Magáról a vizsgálatról, erről a katéterezésről folyt a szó, némelyek már rutinos visszatérők voltak, őket a kis „kezdők” töviről hegyire kifaggathatták, hogy mi történik hogy történik majd, azok meg vagányan osztották a tudományt.
A korosztály vegyes volt, mint ahogyan a nem szerinti összetétel is, de azokban a napokban ott is én voltam a legfiatalabb, a „kislány”. Bátorítottak, hogy ne féljek, pedig én bizonygattam, hogy csöppet se félek, ha tényleg csak annyi az egész, hogy felnyomkodnak egy csövet a combomból a szívemig, mit kéne ezen be*rni, smafu.
Drága Olvasóim, itt hívom fel a figyelmeteket arra, hogy az ég szerelmére, csak ne sorstársaktól és hasonszőrű „kollégáktól” gyűjtsük be az információkat ilyen esetekben. Ja és ne azoktól, akik már a kis sportszatyorral vígan hazafelé tartanak, mert azoknak már tényleg csak egy „kis semmiség volt” az egész! (Mondjuk bátorítónak ők is megteszik.)
Mindezeket azért írom, mert amikor rám került a sor, ezek után én már olyan „bátor” voltam, hogy ihajj, szinte már vakmerő!
Amikor a nővérek a nevemet mondták, odajött hozzám egy helyes beteghordó fiú, hogy a folyosóról fáradjak vissza a kórterembe, feküdjek szépen az ágyikómba, mert azzal együtt tol be a műtőbe. Gondoltam, ha lábon mehetnék, jobban bátor lennék, mert ez a fekvő helyzetben tologatás nem igazán a kedvenceim netovábbja, de természetesen szófogadóan úgy csináltam mindent, ahogy kérte. Ebben az egészben az a legvacakabb, hogy lényegében „egészséges” vagy, maximálisan éber is, mégis úgy kell megadóan tűrni, hogy tologassanak mint egy óriáscsecsemőt…
Aztán nyílt az ajtó és egy előtérbe értünk. Ami azért volt érdekes, mert az az előtér volt egyben az orvosok bemosakodója is, tehát amit a betegek többnyire ebben a stádiumban már nem látnak (egyéb nagy műtétek előtt), most vígan szemügyre lehetett venni… amint aprólékosan, hihetetlenül alaposan és baromi hosszadalmasan bemosakodnak a dokik. Nos, igen. A filmekben ez pár másodpercnyi felvétel, nem túl izgalmas jelenet. Itt olyan soká tartott, hogy magam is meguntam… Pedig aranyosak voltak, oda-odaszóltak nekem, kérdezősködtek, meg mosolyogtak, meg vicceltek, hogy nem félünk ugye? (én féltem, ők biztos nem) aztán –végre!- ráhúzták az asszisztensek a kezükre a kesztyűket…
És onnan már beindult a gépezet.
Érdekesmód akkor már simán fel lehetett kelni az ágyról, és lábon betipegni a nagy ajtón át a műtőbe (jajjistenem OLYAN NAGYON MŰTŐ volt!), majd
Addig nem is volt gond, amíg beadták az érzéstelenítőt a combtőbe… Hiszen csak egy injekció volt…DE közben a fejem felett látni AZOKAT a lámpákat, miegyebeket…
Meg egyáltalán. Az egész helyzet annyira rémisztő volt számomra –a drága orvosok és asszisztensek mérhetetlen kedvessége ellenére is-, hogy legszívesebben kikapcsoltam volna az agyamat, vagy teleportáltam volna magam valami más helyre, de nyomban. Vagy legalább a tudatomat.
Tisztában voltam vele, hogy ezt nem szokták altatásban végezni, de olyan igazságtalannak éreztem, hogy ezt végig kell élni!
Tágranyílt szemekkel….
És az enyémek kezdtek túlzottan kitágulni… És amikor letakartak azzal a zöld lepellel, amin csak a combomnál volt egy kis kör alakú nyílás, akkor végképp elhatalmasodott rajtam egy olyan „mit keresek én itt” pánik, sajnos ez a vérnyomásomon, valamint a pulzusomon csapódott le –nem kicsit!-, mert éktelenül el kezdtek pittyegni a monitorok, a szívem olyan iszonyatosan gyorsan és hangosan vert, hogy szinte látszott a mellkasomon át a vergődése, és csak azt láttam, hogy most már nem csak én „félünk-félünk”, hanem ők is.
A prof le is állította a folyamatot és el kezdett nyugtatgatni –amíg a vérnyomáscsökkentőt kaptam-, hogy na kislány, ne ijedjen már meg ennyire!! Megsimogatta a fejem, a szemembe nézett….Tudjátok, amikor egy műtőasztalon föléd hajol egy orvos és a maszktól, ami az arcát fedi nem látni semmi mást, csak a szemeit… akkor azokból a szemekből iszonyatos erőt lehet meríteni. Erőt meríteni - - - vagy megsemmisülni.
Nekem szerencsém volt…
Óriási bizalom csillogott azokban a szemekben, olyan bizalom, ami azt sugallta, hogy én BÍZOM tebenned, hát te is BÍZZ énbennem! És a hangja…a hangja is puha volt, meleg és biztató. Nem az a „muszájlelketverniebbeabetegbe”-hang... Hanem szeretet volt benne, igazi, és ezt bátran le merem írni, függetlenül attól, hogy a mai világunkban már szinte sikk az orvosokat szidni, szapulni, ócsárolni.
Szóval ahogy mosolyogva azt mondta, hogy „Ejnye mán no, hát azt hittem az egri nők sokkal bátrabbak!”, akkor már én is elnevettem magam, és -bár még mindig remegő hangon- válaszoltam, hogy én sem félek már, Édes professzor úr! Mert valóban ez volt a neve és hiszem, hogy a nomen est omen tényleg működik… Hiszen hogyan is történhetne másként, hogy ezt mondhassuk egy professzornak? Még most is mosolygok itt magamban, amikor ezeket írom…És kimondom hangosan a nevét…így 15 év után…Édes professzor úr! (Ha hallanátok az Édesnél a hangsúlyt!!) J
Aztán e meghitt kis közjáték után (no meg hogy normalizálódott a vérnyomásom meg a ritmusom) már tényleg el kezdték a vizsgálatot. Egy kis bemetszést ejtettek a combtőnél, hogy be tudják vezetni a katétert abba a nagy vénába, majd el kezdték felvezetni a szív felé. Valóban nem fájt. Bizsergető volt, meg fura, ahogy határozott mozdulatokkal csúsztatta fel azt az eszközt. Ám hogy mindeközben mi jár a páciens fejében, azt csak az tudja elképzelni, aki maga is átesett ilyesmin. Az én fejemben például az járt, hogy úristen, ez az izé itt bennem most célegyenesen a szívem felé veszi az irányt. És hogy vajon merre kanyarog. Hol tart. Tudja-e az utat. Nem fog-e eltévedni és mittudomén a hátam közepén kikötni. Persze minden rendben zajlott, és amikor a katéter célba ért, akkor el kezdték adagolni a kontrasztanyagot. Na, ez már tényleg csuda volt, mert a monitoron együtt figyelhettük az útját. Ugyanis szívkatéterezésnél a betegek is nézhetik (ha szeretnék) a képernyőt. Tulajdonképpen ez egy amolyan együttműködés is… Hogy maga az érintett is láthatja, mi újság odabent. A kontrasztanyag pedig gyönyörűen szivárgott be a szívbe, a koszorúserekbe és minden szívdobbanásra kis faágak villantak a szemem elé…
Tulajdonképpen ha kívülállóként néztem volna, úgy is fogalmazhatnék, hogy gyönyörű látvány…Ám bennem egy olyan misztikus érzést keltett, egy olyan érzelemittas rácsodálkozást, hogy azt le sem tudom írni. Hogy szép volt-e avagy sem, arra már nem is annyira emlékszem, mint inkább arra az érzésre, hogy jééé OTT a szívem, ott lüktetnek benne az erek, és ott dobog, dobog, dobog…Dobb, dobb…- szia Ági, én a Szíved vagyok! Látsz engem? Jól látsz?
Komolyan mondom, ha ehhez nem kellene ilyen súlyos betegséget elszenvedni, azt ajánlanám, egyszer mindenki nézzen szembe a saját szívével! Nagyon lehet szeretni!
Itt tartok egy pici szünetet (még mielőtt végképp elérzékenyülnék) és egy leírást teszek közzé, ami úgy gondolom hasznos lehet mindazok számára, akik olvassák a könyvemet, és kíváncsiak egy kicsit a „tudományosabb” részletekre is. (A melléklet az internetről, a Vitalitás Hypermed oldalról származik, a szakápolói munkába enged betekintést, és már csak azért is erre a cikkre esett a választásom, mert pontosan abban az évben készült, amikor az én szívműtétem is volt.)
Szakápolási feladatok szívkatéterezés előtt és után
Németh Tamásné
Ápolásügy 1998.11(2):22-3.
SZEMLÉZÉS
Készítette: Gyulai Teodóra
Magyarországon 1992-ben a szívkatéterezések száma 1 millió lakosra számítva 863 volt, amely érték az európai átlagban 1513, Németországban pedig 3200 eset szintén 1 millió lakosra számítva.
A szívkatéterezés olyan diagnosztikai vagy terápiás célból történő vizsgálat, amely során a szív anatómiai és funkcionális eltérései vizsgálhatók.
A szívkatéterezés célja
Diagnosztikai
- szívbetegség,
- koszorúér,
- billentyű szerzett,
- veleszületett betegségei,
- ritmuszavar
Terápiás
- PTCA,
- Ballon valvuloplastica,
- Ritmuszavar - ablatio
A szívkatéterezés olyan információval szolgál, melynek döntő szerepe lehet a szívműtét indikációjában, a műtét időpontjára és formájának megválasztásában.
A szívkatéterezés helyi érzéstelenítésben, a beteg éber állapotában történik úgy, hogy a katéterek elhelyezkedését röntgen képerősítővel követjük. Kontrasztanyagot adunk a koszorúerek megfestéséhez, a bal vagy néha a jobb kamra, esetleg az aorta ábrázolásához; vérmintákat veszünk a szíven belüli kóros összeköttetések kimutatására, nyomásmérést végzünk a szív különböző üregeiben, szívüregen belüli EKG-t készítünk.
A szerző ismerteti azt a 22 képalkotó és laboratóriumi vizsgálatot, amelyet a beavatkozás előkészítése során szükséges elvégezni. (kétirányú mellkasröntgen, góckutatás, vérzési és alvadási viszonyok tisztázása, vércsoport meghatározása, carotis- és hasi UH stb.)
A beteg előkészítése
A beavatkozás előtti nap
- A véralvadást gátló készítmények adását szüneteltetjük.
- Este 1 tbl. Seduxent adunk.
- Pszichés vezetés.
A beavatkozás napján
- Műtéti előkészítés; enyhe praemedicatio (1 tbl. Seduxen), a beteg nem reggelizhet.
- A beavatkozás helyén a szőrzet leborotválása, majd utána alapos tisztálkodás.
- A rendelt gyógyszereket kevés vízzel beveszi a beteg (kivételt képeznek az antidiabetikumok - inzulin, Adebit, Gilemal).
- Orvosi utasítás alapján a végtag fáslizása, ha a beteg felszíni vénái tágultak.
- Vérnyomásmérés.
- A dokumentumok elküldése a beteggel a hemodinamikai laboratóriumba: kórlap, lázlap, ápolási lap, kétirányú mellkasröntgen-felvétel, hozzájárulási nyilatkozat.
Az eljárásra a műtőben kerül sor, időtartama átlagosan fél és két óra között változik. Az egész beavatkozás elektrokardiográfiás monitorozás mellett történik.
Szakápolói feladatok
A szívkatéterezés után
- A beteg visszaszállítása után azonnal EKG-készítés és vérnyomásmérés.
- Szigorú fekvés nyolc órán keresztül, ezért a beteget segíteni kell a mindennapos teendők területén, pszichés és szomatikus szükségleteinek kielégítésében.
- Bő folyadékfogyasztás (2 l tea) biztosítása, segítve ezzel a kontrasztanyag mielőbbi kiürülését.
- A beteg ehet, ihat, antidiabetikus gyógyszereit megkapja.
- A fejét nem emelheti meg az első két órában.
- Azon az oldalon, ahol a katéterezés történt, a lábát sem térdben, sem csípőben nem hajlíthatja.
- A nyomókötéssel ellátott területre homokzsákot helyezünk az első két órában.
- Az arteria dorsalis pedis pulzációját legalább kétszer tapintani kell az első nyolc órában.
- Kontrollálni kell a vizeletürítést, mennyiségét fel kell tüntetni a lázlapon, ha a beteg nyolc órán belül nem ürít vizeletet, a hólyag telítettségét ellenőrizni, és az orvost értesíteni kell.
A vizsgálat utáni napon
- 24 óra múlva a katéterezést végző orvos, vagy a beteg osztályos orvosa a nyomókötést eltávolítja, a lábat megnézi, utána a beteg szabadon mobilizálható.
A szívkatéterezés lehetséges szövődményei
- Haemathoma kialakulása a punctio környékén: a beavatkozás helyén jelentős vérömleny, amely korábban nem volt észlelhető.
- Vérzés a beavatkozás helyén: a nyomókötés eltávolítása után gumikesztyűs kézzel a pulzust kitapintva, a beszúrás helyétől kb. 2 cm-re, a beteg feje felőli irányban erős nyomást kell gyakorolni úgy, hogy a vérzés elálljon.
- Anginás panaszok, ritmuszavar: azonnal EKG-t kell készíteni, vérnyomást mérni.
- érelzáródás: az arteria dorsalis pedis pulzációja eltűnik, a láb hideg, fehér, nagyon fáj.
Szívkatéterezés után a vizsgálati eredmény ismeretében a további terápiára három lehetőség van a beteg szempontjából
- Gyógyszeres terápia,
- Ballonos tágítás,
- Műtét.
A szívkatéterezés olyan diagnosztikai vagy terápiás célból történő vizsgálat, amely során a szív anatómiai és funkcionális eltérései vizsgálhatók.
A szívkatéterezés célja
Diagnosztikai
- szívbetegség,
- koszorúér,
- billentyű szerzett,
- veleszületett betegségei,
- ritmuszavar
Terápiás
- PTCA,
- Ballon valvuloplastica,
- Ritmuszavar - ablatio
A szívkatéterezés olyan információval szolgál, melynek döntő szerepe lehet a szívműtét indikációjában, a műtét időpontjára és formájának megválasztásában.
A szívkatéterezés helyi érzéstelenítésben, a beteg éber állapotában történik úgy, hogy a katéterek elhelyezkedését röntgen képerősítővel követjük. Kontrasztanyagot adunk a koszorúerek megfestéséhez, a bal vagy néha a jobb kamra, esetleg az aorta ábrázolásához; vérmintákat veszünk a szíven belüli kóros összeköttetések kimutatására, nyomásmérést végzünk a szív különböző üregeiben, szívüregen belüli EKG-t készítünk.
A szerző ismerteti azt a 22 képalkotó és laboratóriumi vizsgálatot, amelyet a beavatkozás előkészítése során szükséges elvégezni. (kétirányú mellkasröntgen, góckutatás, vérzési és alvadási viszonyok tisztázása, vércsoport meghatározása, carotis- és hasi UH stb.)
A beteg előkészítése
A beavatkozás előtti nap
- A véralvadást gátló készítmények adását szüneteltetjük.
- Este 1 tbl. Seduxent adunk.
- Pszichés vezetés.
A beavatkozás napján
- Műtéti előkészítés; enyhe praemedicatio (1 tbl. Seduxen), a beteg nem reggelizhet.
- A beavatkozás helyén a szőrzet leborotválása, majd utána alapos tisztálkodás.
- A rendelt gyógyszereket kevés vízzel beveszi a beteg (kivételt képeznek az antidiabetikumok - inzulin, Adebit, Gilemal).
- Orvosi utasítás alapján a végtag fáslizása, ha a beteg felszíni vénái tágultak.
- Vérnyomásmérés.
- A dokumentumok elküldése a beteggel a hemodinamikai laboratóriumba: kórlap, lázlap, ápolási lap, kétirányú mellkasröntgen-felvétel, hozzájárulási nyilatkozat.
Az eljárásra a műtőben kerül sor, időtartama átlagosan fél és két óra között változik. Az egész beavatkozás elektrokardiográfiás monitorozás mellett történik.
Szakápolói feladatok
A szívkatéterezés után
- A beteg visszaszállítása után azonnal EKG-készítés és vérnyomásmérés.
- Szigorú fekvés nyolc órán keresztül, ezért a beteget segíteni kell a mindennapos teendők területén, pszichés és szomatikus szükségleteinek kielégítésében.
- Bő folyadékfogyasztás (2 l tea) biztosítása, segítve ezzel a kontrasztanyag mielőbbi kiürülését.
- A beteg ehet, ihat, antidiabetikus gyógyszereit megkapja.
- A fejét nem emelheti meg az első két órában.
- Azon az oldalon, ahol a katéterezés történt, a lábát sem térdben, sem csípőben nem hajlíthatja.
- A nyomókötéssel ellátott területre homokzsákot helyezünk az első két órában.
- Az arteria dorsalis pedis pulzációját legalább kétszer tapintani kell az első nyolc órában.
- Kontrollálni kell a vizeletürítést, mennyiségét fel kell tüntetni a lázlapon, ha a beteg nyolc órán belül nem ürít vizeletet, a hólyag telítettségét ellenőrizni, és az orvost értesíteni kell.
A vizsgálat utáni napon
- 24 óra múlva a katéterezést végző orvos, vagy a beteg osztályos orvosa a nyomókötést eltávolítja, a lábat megnézi, utána a beteg szabadon mobilizálható.
A szívkatéterezés lehetséges szövődményei
- Haemathoma kialakulása a punctio környékén: a beavatkozás helyén jelentős vérömleny, amely korábban nem volt észlelhető.
- Vérzés a beavatkozás helyén: a nyomókötés eltávolítása után gumikesztyűs kézzel a pulzust kitapintva, a beszúrás helyétől kb. 2 cm-re, a beteg feje felőli irányban erős nyomást kell gyakorolni úgy, hogy a vérzés elálljon.
- Anginás panaszok, ritmuszavar: azonnal EKG-t kell készíteni, vérnyomást mérni.
- érelzáródás: az arteria dorsalis pedis pulzációja eltűnik, a láb hideg, fehér, nagyon fáj.
Szívkatéterezés után a vizsgálati eredmény ismeretében a további terápiára három lehetőség van a beteg szempontjából
- Gyógyszeres terápia,
- Ballonos tágítás,
- Műtét.
Nos, e kis kitérő után jelzem, hogy én ezekből a lehetőségekből mit is „választhattam” volna, na miiit?
Hát naná, hogy a műtétet.
Sajnos.
Ami természetesen korántsem az én választásom volt, hanem a vizsgálat közben láthatóvá vált súlyos probléma folyománya. Ami szintén nem egy átlagos deffekt volt nálam (ugye, hogy nem vagyok hajlandó átlagos lenni semmiben, hmmm, tudtamén!), hanem az, hogy nekem NEM a koszorúerekkel volt a probléma, sőt a vizsgálat után –amely emiatt jóval tovább is tartott, mint általában szokott-, meg is jegyezte az orvos, hogy idézem: „Magának olyanok a koszorúserei Ágnes, mint egy újszülött csecsemőnek. Azokon egy gramm elmeszesedés nincs még, ami persze nem zárja ki, hogy 60 éves korában legyenek, ellenben a nagy artériák közül, az egyik oly mértékben, olyan súlyosan rongálódott, hogy feltétlenül szívműtétre lesz szüksége. Lehetőleg mihamarabb.”
(Utólag tudtam meg, amikor a zárójelentések a kezemben voltak, hogy az a „súlyos rongálódás” mit is jelentett. Mert szó szerint ez volt odaírva: „Selectív coronarographia: A bal közös törzs kb. 1 cm hosszúságú. Az LAD az I. septalis ág után amputált.”.
És EZ okozta az infarktusomat, nem koszorúér elzáródás. El tudom, képzelni, MEKKORA lehetett az a vérrög, ami amputálta azt az eret-ágat-bogat vagy mit. Talán még pingpongozni is lehetett volna vele.)
Hát naná, hogy a műtétet.
Sajnos.
Ami természetesen korántsem az én választásom volt, hanem a vizsgálat közben láthatóvá vált súlyos probléma folyománya. Ami szintén nem egy átlagos deffekt volt nálam (ugye, hogy nem vagyok hajlandó átlagos lenni semmiben, hmmm, tudtamén!), hanem az, hogy nekem NEM a koszorúerekkel volt a probléma, sőt a vizsgálat után –amely emiatt jóval tovább is tartott, mint általában szokott-, meg is jegyezte az orvos, hogy idézem: „Magának olyanok a koszorúserei Ágnes, mint egy újszülött csecsemőnek. Azokon egy gramm elmeszesedés nincs még, ami persze nem zárja ki, hogy 60 éves korában legyenek, ellenben a nagy artériák közül, az egyik oly mértékben, olyan súlyosan rongálódott, hogy feltétlenül szívműtétre lesz szüksége. Lehetőleg mihamarabb.”
(Utólag tudtam meg, amikor a zárójelentések a kezemben voltak, hogy az a „súlyos rongálódás” mit is jelentett. Mert szó szerint ez volt odaírva: „Selectív coronarographia: A bal közös törzs kb. 1 cm hosszúságú. Az LAD az I. septalis ág után amputált.”.
És EZ okozta az infarktusomat, nem koszorúér elzáródás. El tudom, képzelni, MEKKORA lehetett az a vérrög, ami amputálta azt az eret-ágat-bogat vagy mit. Talán még pingpongozni is lehetett volna vele.)
A katéterezés után így aztán más dolgom nem is volt, mint hazamenni és várni a Nagy Behívót. Természetesen tanácsokkal és gyógyszerekkel bőven el lettem látva, hogy az állapotom addig se rosszabbodjon, a syncumárt továbbra is szedni kellett, így aztán megvoltak a „programjaim”, hogy ne unatkozzak túlzottan, mert járhattam a vérvételekre, no meg az EKG ellenőrzésekre. Ismét beköszöntött az „esztékábajárónénike” korszak.
Persze azt nem mondom, hogy tök nyugodt voltam, mert miután ki lett hirdetve az „ítélet” - bár hangsúlyozom, hogy akkor ugyan nem örültem neki, ma már csak hálás lehetek a sorsnak, amiért így döntöttek az orvosok-, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi lesz velem és a gyerekeimmel, ha netán nem élem túl azt a szívműtétet. Még kimondani sem mertem hangosan ezt a szót…
Akkoriban ez azért még nem volt olyan „természetes” -valljuk be, manapság sem az, csak a média jóvoltából sokkal gyakrabban látjuk, halljuk és emiatt lassan azt hiszik az emberek, hogy ez is olyan lesz hamarosan, mint egy vakbélműtét, megcsinálja már a portás is. (Mindeközben ettől függetlenül ugyanúgy elveszíthetik az életüket emberek akár egy szimpla mandulakivételt követően is…)
Szóval izgultam ám rendesen, és mivel internet még a közelben sem volt annakidején, a tudatlanság rémisztő ereje és maga a bizonytalanság néha szinte megbénított.
A hetek múltával szinte már vártam is, hogy túlessek rajta, már minden nap türelmetlenül lestem a postást, hozza-e már azt a bizonyos levelet azzal a bizonyos dátummal.
Persze azt nem mondom, hogy tök nyugodt voltam, mert miután ki lett hirdetve az „ítélet” - bár hangsúlyozom, hogy akkor ugyan nem örültem neki, ma már csak hálás lehetek a sorsnak, amiért így döntöttek az orvosok-, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi lesz velem és a gyerekeimmel, ha netán nem élem túl azt a szívműtétet. Még kimondani sem mertem hangosan ezt a szót…
Akkoriban ez azért még nem volt olyan „természetes” -valljuk be, manapság sem az, csak a média jóvoltából sokkal gyakrabban látjuk, halljuk és emiatt lassan azt hiszik az emberek, hogy ez is olyan lesz hamarosan, mint egy vakbélműtét, megcsinálja már a portás is. (Mindeközben ettől függetlenül ugyanúgy elveszíthetik az életüket emberek akár egy szimpla mandulakivételt követően is…)
Szóval izgultam ám rendesen, és mivel internet még a közelben sem volt annakidején, a tudatlanság rémisztő ereje és maga a bizonytalanság néha szinte megbénított.
A hetek múltával szinte már vártam is, hogy túlessek rajta, már minden nap türelmetlenül lestem a postást, hozza-e már azt a bizonyos levelet azzal a bizonyos dátummal.
Aztán amikor eljött a pillanat (gyönyörű nyári délelőtt volt), remegő kézzel bontottam fel a borítékot… És az suhant át az agyamon, hogy úristen, hány napom van még hátra. Mai ésszel pontosan tudom, hogy már nem így csinálnám, nem így „éreznék”, a mai eszemmel már csak a biztató jövőmet láttam volna magam előtt… De akkor még arról sem hallottam, mi az a Tudat és mi az a „bevonzás” és hogyan kell ügyesen irányítani a gondolatainkat hasonló élethelyzetben…
Az én gondolataimban csak az volt, hogy szívműtét, felvágnak, szétfűrészelnek, végem.
Ez azonban csak tényleg addig a pillanatig tartott, amíg elolvastam a levelet és ránéztem a naptárra. Egy hetem volt. És akkor már hirtelen azt is tudtam, hogy ez az egy hét nem a hátralévő időmet datálja, hanem a vadiúj életem kezdetét majd.
Akkor már bíztam, akkor már hittem. Abban, hogy ennek így kell lenni, és abban, hogy a szívecskémnek erre szüksége van. Hogy még nagyon sokáig doboghasson, ketyeghessen, szerethessen – éltessen.
„A pénzemet én máma mind elmulatom”
1998. július 13.-án reggel ébredéskor rögtön az előző nap összekészített kis bőröndömre esett a pillantásom… Eljött az utazás napja.
A gyerekek már anyunál voltak, igyekeztem úgy elbúcsúzni tőlük, hogy ne kapjak sírógörcsöt, és közben erőnek erejével hessegessem el azt a minduntalan visszatérő iszonyatos érzést, hogy lehet, hogy utoljára látom őket. Még most is könnybe lábad a szemem, még most is elszorul a torkom, amikor azokra a percekre gondolok…
Ők tudták, hogy anya kórházba megy, hogy meggyógyítsák a szívét, de gyermeki optimizmusuknak köszönhetően biztosan nem gondoltak semmi rosszra. Hiszen anya az elmúlt másfél évben amúgy is ki-bejárkált a kórházakból, sosem volt oda túl sokáig, és ugye mindig, mindig hazajött.
Hitték, ezúttal is csak erről van szó, adtak nagy cuppanós puszikat és nevetve mondták, siessek haza megint. Nem voltak kétségbeesve, előttük volt a nyári szünet, ráadásul mehettek a Mamihoz Egerbe!
Arról viszont egy külön regényt írhatnék, hogy drága jó anyukám SZEMEIBEN mennyi aggódást, mennyi félelmet láttam (pedig annyira MOSOLYGOTT!), és mit éreztem akkor, amikor minden erejét összeszedve, hogy ne zokogjon fel – szorosan átölelt…
A gyerekekre visszatérve, azért annak kimondottan örültem, hogy nem sírva-ríva váltunk el, és csak a magasságos Úristenben bízhattam, hogy ugyanilyen vidámak leszünk, amikor majd újból viszontlátjuk egymást. Nem voltak már olyannyira picik, bár a nagyobb lányom jóval többet felfogott a tényekből, a kicsinek viszont épp elég volt, hogy a nagy nem izgult látványosan.
Krisztikém 12, Lili 6 éves volt ekkor…
Én pedig 35 .
A gyerekek már anyunál voltak, igyekeztem úgy elbúcsúzni tőlük, hogy ne kapjak sírógörcsöt, és közben erőnek erejével hessegessem el azt a minduntalan visszatérő iszonyatos érzést, hogy lehet, hogy utoljára látom őket. Még most is könnybe lábad a szemem, még most is elszorul a torkom, amikor azokra a percekre gondolok…
Ők tudták, hogy anya kórházba megy, hogy meggyógyítsák a szívét, de gyermeki optimizmusuknak köszönhetően biztosan nem gondoltak semmi rosszra. Hiszen anya az elmúlt másfél évben amúgy is ki-bejárkált a kórházakból, sosem volt oda túl sokáig, és ugye mindig, mindig hazajött.
Hitték, ezúttal is csak erről van szó, adtak nagy cuppanós puszikat és nevetve mondták, siessek haza megint. Nem voltak kétségbeesve, előttük volt a nyári szünet, ráadásul mehettek a Mamihoz Egerbe!
Arról viszont egy külön regényt írhatnék, hogy drága jó anyukám SZEMEIBEN mennyi aggódást, mennyi félelmet láttam (pedig annyira MOSOLYGOTT!), és mit éreztem akkor, amikor minden erejét összeszedve, hogy ne zokogjon fel – szorosan átölelt…
A gyerekekre visszatérve, azért annak kimondottan örültem, hogy nem sírva-ríva váltunk el, és csak a magasságos Úristenben bízhattam, hogy ugyanilyen vidámak leszünk, amikor majd újból viszontlátjuk egymást. Nem voltak már olyannyira picik, bár a nagyobb lányom jóval többet felfogott a tényekből, a kicsinek viszont épp elég volt, hogy a nagy nem izgult látványosan.
Krisztikém 12, Lili 6 éves volt ekkor…
Én pedig 35 .
~ * ~
A Debrecenbe vezető út csodálatos volt. A ragyogó napsütés, a bárányfelhős gyönyörű kék ég, a mélyzöld lombú fák… mintha csak azok is mosolyogva integettek, bólogattak volna: - Veled vagyunk, visszavárunk!
Igyekeztem NEM FÉLNI, igyekeztem ezeket a szépségeket mélyen magamba szívni, elraktározni, az agysejtjeimbe vésni, szinte lefényképezni a szememmel…
Pedig nehéz volt, mert a könnyektől nem mindig láttam tisztán.
Az a monoton, állandóan visszatérő rémület, amit sehogy sem tudtam kiirtani a gondolataimból, az folyton ott csúfoskodott minden szép dolog mellett. Az egész nyár nekem énekelt, nekem pompázott…de bennem mégiscsak az dübörgött, hogy na „lehet, hogy ezt is utoljára látom”… Ha a kedvenc zeneszámomat hallottam a rádióban, akkor meg arra, hogy na „lehet, hogy ezt is utoljára hallom”. Mint egy skizofrén lény, viaskodtam az egyre hangosabban kiabáló félelmemmel, próbáltam lehurrogni, hogy HAGYJÁL MÁR BÉKÉN, nem lesz semmi baj, tudom, hogy nem lesz semmi baj, de én akárhogy ordítottam a saját fejemben, az a másik hang mégis felül tudott kerekedni: „És mi van, ha meghalsz?”
Nagyon egyszerűen oldottam meg ezt a kínzó feszültséget: egyszerűen fogtam magam és elaludtam. Álmomban túl voltam a műtéten, álmomban egy virágos réten futkároztam, álmomban könnyű voltam és egészséges, nem fájt semmi és valami hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mert TUDTAM, hogy túl vagyok a nehezén, nincsen semmi baj és szép az élet sállálá.
(Ma már biztos vagyok benne, hogy az ÁLMINK a segítőink… Hogy az álmunkban látott történéseket valósággá tudjuk tenni, hogy a belső énünk, lényünk így üzeni nekünk a megoldásokat. Még akkor is, ha úgymond „rosszat álmodunk”, mert az is egyfajta üzenet, az is valamiféle megoldás, csak rá kell ÉREZNÜNK és tudni kell dekódolnunk.)
A Nagyerdőnél ébredtem fel…
Vakított a napfény. Valahogy tényleg sikerült kialudnom magamból a félelmet, inkább már csak a kíváncsiság dominált…Hogy találunk-e parkolóhelyet, meg milyen lesz a kórház, ilyesmik.
Az egész terület valami hatalmas volt! El sem tudtam képzelni, hogy ez tényleg olyan, mint egy kis városka.
Gondoltam is magamban, hogy na én itt tuti el fogok tévedni, ha le akarok jönni majd sétálni! (Lám, mindjárt nem az elmúlás tébolyította már a fejemet, hanem a praktikum: Melyik kis boltocska lesz a legközelebb, ha kaját akarok majd venni. Mert kezdtem valami olyasfélét érezni, mint amikor nyaralni, üdülni megy az ember, és feltérképezi jóelőre a büféket, trafikokat, kocsmákat, egyebeket… Elvégre mindjárt vígabb ezen morfondírozni, mint azon, hogy milyen színű legyen a koporsóm nemdebár.)
A klinika épülete impozáns volt, ám gyönyörűségében is egy kicsit…félelmetes.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó is misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- tehát most már itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén ismét benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra....
Igyekeztem NEM FÉLNI, igyekeztem ezeket a szépségeket mélyen magamba szívni, elraktározni, az agysejtjeimbe vésni, szinte lefényképezni a szememmel…
Pedig nehéz volt, mert a könnyektől nem mindig láttam tisztán.
Az a monoton, állandóan visszatérő rémület, amit sehogy sem tudtam kiirtani a gondolataimból, az folyton ott csúfoskodott minden szép dolog mellett. Az egész nyár nekem énekelt, nekem pompázott…de bennem mégiscsak az dübörgött, hogy na „lehet, hogy ezt is utoljára látom”… Ha a kedvenc zeneszámomat hallottam a rádióban, akkor meg arra, hogy na „lehet, hogy ezt is utoljára hallom”. Mint egy skizofrén lény, viaskodtam az egyre hangosabban kiabáló félelmemmel, próbáltam lehurrogni, hogy HAGYJÁL MÁR BÉKÉN, nem lesz semmi baj, tudom, hogy nem lesz semmi baj, de én akárhogy ordítottam a saját fejemben, az a másik hang mégis felül tudott kerekedni: „És mi van, ha meghalsz?”
Nagyon egyszerűen oldottam meg ezt a kínzó feszültséget: egyszerűen fogtam magam és elaludtam. Álmomban túl voltam a műtéten, álmomban egy virágos réten futkároztam, álmomban könnyű voltam és egészséges, nem fájt semmi és valami hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mert TUDTAM, hogy túl vagyok a nehezén, nincsen semmi baj és szép az élet sállálá.
(Ma már biztos vagyok benne, hogy az ÁLMINK a segítőink… Hogy az álmunkban látott történéseket valósággá tudjuk tenni, hogy a belső énünk, lényünk így üzeni nekünk a megoldásokat. Még akkor is, ha úgymond „rosszat álmodunk”, mert az is egyfajta üzenet, az is valamiféle megoldás, csak rá kell ÉREZNÜNK és tudni kell dekódolnunk.)
A Nagyerdőnél ébredtem fel…
Vakított a napfény. Valahogy tényleg sikerült kialudnom magamból a félelmet, inkább már csak a kíváncsiság dominált…Hogy találunk-e parkolóhelyet, meg milyen lesz a kórház, ilyesmik.
Az egész terület valami hatalmas volt! El sem tudtam képzelni, hogy ez tényleg olyan, mint egy kis városka.
Gondoltam is magamban, hogy na én itt tuti el fogok tévedni, ha le akarok jönni majd sétálni! (Lám, mindjárt nem az elmúlás tébolyította már a fejemet, hanem a praktikum: Melyik kis boltocska lesz a legközelebb, ha kaját akarok majd venni. Mert kezdtem valami olyasfélét érezni, mint amikor nyaralni, üdülni megy az ember, és feltérképezi jóelőre a büféket, trafikokat, kocsmákat, egyebeket… Elvégre mindjárt vígabb ezen morfondírozni, mint azon, hogy milyen színű legyen a koporsóm nemdebár.)
A klinika épülete impozáns volt, ám gyönyörűségében is egy kicsit…félelmetes.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó is misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- tehát most már itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén ismét benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra....
Az épületbe belépve óriási előtérbe kerül az ember, tisztára olyan miliője van, mint egy többcsillagos modern szállodának. Ráadásul egy gyönyörű szobor ragadja meg azonnal a figyelmet, Váró Márton: Auguszta nevű alkotása, egy carrarai márványból készült szépséges nőalak. És bár nem tartozik szorosan a témához, csupán azért jegyeztem meg, mert engem elbűvölt, körbe is csodáltam, mint valami kiállításon (gondolom tudat alatt ezzel is késleltettem egy kicsit magát a kórházi felvételt). Persze, biztosan látták a portán (recepción?), hogy új szállóvendég érkezett, el is kérték a beutalómat, majd elirányítottak az ambulanciára, ami az alagsorban volt.
Ott kitöltöttek minden létező papírt, ismét alá kellett írnom egy csomó beleegyezést (már nem is töprengtem el a százalékok itteni arányain) aztán már tényleg nem volt visszaút… Irány az emelet.
Végtelenül kedves fogadtatásban volt részem (ismét inkább „vendégnek” éreztem magam, mintsem betegnek), az első az volt például, hogy megmutatták, hol az étterem (étterem!) és hogy félre van téve az ebédem. Na Ági - gondoltam magamban-, ezek vagy túl jól ismernek téged azokból a kismillió mindenféle vizsgálatokból, vagy ha ez itten így szokás, akkor tényleg berendezkedünk egy kisebbfajta nyaralásra, legfeljebb közben megszívműtenek, ha annyira akarnak. Szépen terített asztaloknál, szabadidőruhában, melegítőben ücsörögtek az emberek, párolt húst és rizst falatoztak, kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek, vagy épp egy nagy hűtőből gyümölcsöket, desszerteket szedegettek elő, mondom, csöppet sem kórházszaga volt az egésznek!
Talán csak a köntösök, melegítőfelsők alól ki-kibukkanó, és a mindannyiuk mellkasán hosszában végighúzódó fehér kötések emlékeztetett arra, hogy mégsem egy üdülőben járok, és hogy miért is vagyok tulajdonképpen itt.
És aztán a szoba. Egy aranyos nővérke (ezentúl az aranyos jelzőt külön már nem használom, mert esküszöm, mind az volt!) kísért be a „kórterembe” amit muszáj idézőjelbe tennem, mert ahová amikor beléptem, ismét csak szállodában kellett hogy érezzem magam. Komolyan mondom, ez tuti hogy valami módszeres megtévesztésre szolgálhatott - biztosan azért, hogy szívműtét előtt ne kapjanak a rémülettől infarktust a páciensek és minél otthonosabb környezetben reszkessenek tovább a másnap miatt-, annyira szép, annyira napfényes annyira tiszta és barátságos volt! Az ablakokon gyönyörű függönyök, tudjátok, az a mediterrán szín összeállítású, hosszában csíkos, selyemfényű anyagból való, ami ma is nagyon divatos, na képzelhetitek 15 évvel ezelőtt mit össze nem gyönyörködtem bennük!
4 ágyasak voltak a szobák, minden szobához volt külön zuhanyzó, mosdó, wc.
Miután kipakoltam a holmimat és berendezkedtem, a nővérszobában kaptam még néhány laborvizsgálathoz szükséges papírt, amelyekkel másnap reggel volt jelenésem vérvételre, egyebekre. Így aztán a délután már csak azzal telt, hogy a szobatársakkal ismerkedünk, beszélgettünk. Egyikük –egy középkorú asszonyka- már egész jól volt, ő már „négynaposan” szinte virgonckodott is, na persze csak úgy óvatosan, gondolom, a sebek csak fájhattak azért…
(Nos, hogy mennyire, azt később jómagam is megtapasztaltam.)
De belőle már erőt lehetett meríteni, hogy lám, csak ezt a néhány napot kell kibírni és aztán megy minden a gyógyulás útján!
Velem szemben egy idősebb nénike feküdt, ő nagyon félt, szintén aznapra volt kiírva, mint én, ő lett az, akiben mindannyian egyesült erővel tartottuk a lelket, először azért, hogy ne féljen annyira, nem lesz semmi baj, utána meg azért, hogy ugyan ne akarjon már meghalni, ha már túlélte a műtétet! (De ne vágjak előre)
Természetesen aki túl volt már a nehezén, azokkal az ember szívesen beszélget a folyosón, a teraszon, az ebédlőben, mert hát mi is lenne itt a fő témakör, mint a Nagy Műtét ugye.
Voltak, akik hallani sem akartak a rájuk váró megpróbáltatásokról, de sokan –mint például én is- inkább kíváncsian, mintsem rémüldözve hallgatták a „sztorikat”.
Na, ez is olyan, mint a szülés –gondoltam magamban-, mindenki ugyanazon esik át, de utána ahány anya, annyiféleképpen éli meg, meséli el.
Így aztán gyorsan elszaladt a délután, este még lehetett olvasgatni, tévézni.
Másnap reggel a vérvétel volt a legelső mozzanat, ami már meg sem kottyant a szétlőtt vénáimnak, bár az itteniek még nem ismerték az én hipervékony ereimet. Kérdezték is, hogy az egriek hogyan boldogultak velem, minden elismerésük az övék, szóval elmosolyogtuk a dolgokat, azt is látták rajtam, hogy én az optimistább és derűlátóbb betegek csoportjába tartozom, tehát mindjárt kölcsönösen jóba is lettünk a nővérkékkel.
Szerették az olyan pácienseket, akik nem a kezüket tördelve ácsorogtak egész nap a nővérpultnál, siránkozva, kérdésekkel bombázva őket, netán jajveszékelve, hogy hű de meg fognak halni másnap. Persze az ilyen aggódósabb betegekkel is olyan türelmesen, olyan együttérzően beszéltek, hogy csak ámultam. Istenem, mennyi türelem, mennyi szeretet volt bennük!
Ebéd után az összes eredményem megérkezett, s mondták, hogy minden rendben van, tehát másnap, azaz július 15.-én, a tervezett időpontban meg is lesz az operáció.
Délután egy nagyon kedves „találkozó” várt rám, maga a szívsebész óhajtott elbeszélgetni egy kicsit velem…
Azt hittem, hogy ez valami személyes kiváltság, biztos ismerkedni akar a drága professzor úr, sose lehet tudni, nem-e hallott már a nem mindennapi szépségemről, vagy a túlélőművészetemről vagy valami hasonló, és jóelőre meg akar jegyezni magának, ám kiderült, mindenkivel személyesen találkozik a műtétet megelőző napon.
Érdekes volt ez az egész, mert én olyan távolinak, olyan „Isten-szerű” embernek képzeltem el őt, akiben ilyen hatalmas tudás, ilyen fantasztikus orvostudomány lakozik, ellenben nagyon is földi, szinte hétköznapi volt - persze ha leszámítom azt a végig ott motoszkáló gondolatomat, hogy jézusom, holnap ez az férfi fogja szó szerint kezében tartani a szívemet…Aranyos volt, megnyugtató hangon röviden felvázolta, hogy nagyjából mi fog történni velem a műtőben, majd az ébredést követő órákban.
Biztatott, hogy semmiképpen ne izguljak, az nem tesz jót, de egyébként is estére kapok majd valami enyhe nyugtatót, vagy altatót.
A mosolya is imádnivaló volt, de az is lehet, hogy csak én láttam így, valami totális elfogultsággal tekintve rá, ha már rábízom az életemet…
Ott kitöltöttek minden létező papírt, ismét alá kellett írnom egy csomó beleegyezést (már nem is töprengtem el a százalékok itteni arányain) aztán már tényleg nem volt visszaút… Irány az emelet.
Végtelenül kedves fogadtatásban volt részem (ismét inkább „vendégnek” éreztem magam, mintsem betegnek), az első az volt például, hogy megmutatták, hol az étterem (étterem!) és hogy félre van téve az ebédem. Na Ági - gondoltam magamban-, ezek vagy túl jól ismernek téged azokból a kismillió mindenféle vizsgálatokból, vagy ha ez itten így szokás, akkor tényleg berendezkedünk egy kisebbfajta nyaralásra, legfeljebb közben megszívműtenek, ha annyira akarnak. Szépen terített asztaloknál, szabadidőruhában, melegítőben ücsörögtek az emberek, párolt húst és rizst falatoztak, kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek, vagy épp egy nagy hűtőből gyümölcsöket, desszerteket szedegettek elő, mondom, csöppet sem kórházszaga volt az egésznek!
Talán csak a köntösök, melegítőfelsők alól ki-kibukkanó, és a mindannyiuk mellkasán hosszában végighúzódó fehér kötések emlékeztetett arra, hogy mégsem egy üdülőben járok, és hogy miért is vagyok tulajdonképpen itt.
És aztán a szoba. Egy aranyos nővérke (ezentúl az aranyos jelzőt külön már nem használom, mert esküszöm, mind az volt!) kísért be a „kórterembe” amit muszáj idézőjelbe tennem, mert ahová amikor beléptem, ismét csak szállodában kellett hogy érezzem magam. Komolyan mondom, ez tuti hogy valami módszeres megtévesztésre szolgálhatott - biztosan azért, hogy szívműtét előtt ne kapjanak a rémülettől infarktust a páciensek és minél otthonosabb környezetben reszkessenek tovább a másnap miatt-, annyira szép, annyira napfényes annyira tiszta és barátságos volt! Az ablakokon gyönyörű függönyök, tudjátok, az a mediterrán szín összeállítású, hosszában csíkos, selyemfényű anyagból való, ami ma is nagyon divatos, na képzelhetitek 15 évvel ezelőtt mit össze nem gyönyörködtem bennük!
4 ágyasak voltak a szobák, minden szobához volt külön zuhanyzó, mosdó, wc.
Miután kipakoltam a holmimat és berendezkedtem, a nővérszobában kaptam még néhány laborvizsgálathoz szükséges papírt, amelyekkel másnap reggel volt jelenésem vérvételre, egyebekre. Így aztán a délután már csak azzal telt, hogy a szobatársakkal ismerkedünk, beszélgettünk. Egyikük –egy középkorú asszonyka- már egész jól volt, ő már „négynaposan” szinte virgonckodott is, na persze csak úgy óvatosan, gondolom, a sebek csak fájhattak azért…
(Nos, hogy mennyire, azt később jómagam is megtapasztaltam.)
De belőle már erőt lehetett meríteni, hogy lám, csak ezt a néhány napot kell kibírni és aztán megy minden a gyógyulás útján!
Velem szemben egy idősebb nénike feküdt, ő nagyon félt, szintén aznapra volt kiírva, mint én, ő lett az, akiben mindannyian egyesült erővel tartottuk a lelket, először azért, hogy ne féljen annyira, nem lesz semmi baj, utána meg azért, hogy ugyan ne akarjon már meghalni, ha már túlélte a műtétet! (De ne vágjak előre)
Természetesen aki túl volt már a nehezén, azokkal az ember szívesen beszélget a folyosón, a teraszon, az ebédlőben, mert hát mi is lenne itt a fő témakör, mint a Nagy Műtét ugye.
Voltak, akik hallani sem akartak a rájuk váró megpróbáltatásokról, de sokan –mint például én is- inkább kíváncsian, mintsem rémüldözve hallgatták a „sztorikat”.
Na, ez is olyan, mint a szülés –gondoltam magamban-, mindenki ugyanazon esik át, de utána ahány anya, annyiféleképpen éli meg, meséli el.
Így aztán gyorsan elszaladt a délután, este még lehetett olvasgatni, tévézni.
Másnap reggel a vérvétel volt a legelső mozzanat, ami már meg sem kottyant a szétlőtt vénáimnak, bár az itteniek még nem ismerték az én hipervékony ereimet. Kérdezték is, hogy az egriek hogyan boldogultak velem, minden elismerésük az övék, szóval elmosolyogtuk a dolgokat, azt is látták rajtam, hogy én az optimistább és derűlátóbb betegek csoportjába tartozom, tehát mindjárt kölcsönösen jóba is lettünk a nővérkékkel.
Szerették az olyan pácienseket, akik nem a kezüket tördelve ácsorogtak egész nap a nővérpultnál, siránkozva, kérdésekkel bombázva őket, netán jajveszékelve, hogy hű de meg fognak halni másnap. Persze az ilyen aggódósabb betegekkel is olyan türelmesen, olyan együttérzően beszéltek, hogy csak ámultam. Istenem, mennyi türelem, mennyi szeretet volt bennük!
Ebéd után az összes eredményem megérkezett, s mondták, hogy minden rendben van, tehát másnap, azaz július 15.-én, a tervezett időpontban meg is lesz az operáció.
Délután egy nagyon kedves „találkozó” várt rám, maga a szívsebész óhajtott elbeszélgetni egy kicsit velem…
Azt hittem, hogy ez valami személyes kiváltság, biztos ismerkedni akar a drága professzor úr, sose lehet tudni, nem-e hallott már a nem mindennapi szépségemről, vagy a túlélőművészetemről vagy valami hasonló, és jóelőre meg akar jegyezni magának, ám kiderült, mindenkivel személyesen találkozik a műtétet megelőző napon.
Érdekes volt ez az egész, mert én olyan távolinak, olyan „Isten-szerű” embernek képzeltem el őt, akiben ilyen hatalmas tudás, ilyen fantasztikus orvostudomány lakozik, ellenben nagyon is földi, szinte hétköznapi volt - persze ha leszámítom azt a végig ott motoszkáló gondolatomat, hogy jézusom, holnap ez az férfi fogja szó szerint kezében tartani a szívemet…Aranyos volt, megnyugtató hangon röviden felvázolta, hogy nagyjából mi fog történni velem a műtőben, majd az ébredést követő órákban.
Biztatott, hogy semmiképpen ne izguljak, az nem tesz jót, de egyébként is estére kapok majd valami enyhe nyugtatót, vagy altatót.
A mosolya is imádnivaló volt, de az is lehet, hogy csak én láttam így, valami totális elfogultsággal tekintve rá, ha már rábízom az életemet…
~ * ~
Estére még volt egy kis programom, az úgynevezett előkészítés, szóltak a nővérkék, hogy ideje „szépítkezni”.
Mivel úgy vélték, vagyok azon a szellemi színvonalon, hogy ne vagdossam fel az ereimet, megengedték, hogy saját magamnak borotváljam le a lábaimat (ahonnan a pótlást veszik majd ki az áthidaláshoz), ám amikor nagy boldogan bevonultam a parányi fürdőszobába, hogy minimum olyan simára beretváljam a virgácsaimat mintha randira készülnék, az egyik nővérke utánam szólt és a kezembe adott egy flakont.
Avatatlan szemek tusfürdőnek nézhették volna, vagy ilyesminek, végeredményben az is volt. Csaképpen nem abból a célból, hogy megint luxusszállodában érezzem magamat, kis ajándék pipere cuccal, hanem ez valami fertőtlenítő lötty volt. De még milyen büdös! Jáááájj! És külön felhívta a figyelmem a drága nővérke arra is, hogy ezzel ne csak a habtestemet sikáljam le zuhanyozás előtt, hanem hajamat is mossam meg, de alaposan!
Jesszus. Rémes szaga volt, még riasztóbb színe, de a legborzasztóbb az a tudat volt, amit nem is tudnék másképp fogalmazni, hogy hirtelen olyan érzése támadt az embernek, mint mikor Auswitzban lefertőtlenítették az a sok szerencsétlent - bocsánat ezért az iszonyú hasonlatért és tényleg csak egy ezredmásodpercre suhant át az agyamon - de ez a tetőtől talpig való fertőtlenítés olyan szörnyű érzés volt…
Gyorsan el is hessegettem ezt a mélységesen negatív gondolatot és próbáltam vidáman felfogni, hogy bármi történjék is velem az elkövetkezendő időkben, de bolhás vagy tetves jódarabig nem leszek!
Miután megtörtént eme nem mindennapi tisztálkodás, mondták, hogy bújjak bele a szintén agyonfertőtlenített kórházi hálóingbe, aztán pedig nyomás az ágyba (és nem, nem azon törni a fejecskémet, hogy az alabástrom simaságúra borotvált lábikómra csipkés combfixet húzzak-e rögvest, vagy hogy a fertőtlenítőszagú hajammal be ne essek egy exkluzív fodrásszalonba, azután pedig lelépjek valami buliba), szóval most már nem tehetem ki magam semmilyen fertőzésveszélynek.
Lefekvés előtt valóban kaptam egy szem enyhe altatót, bár mondtam, hogy én soha életemben nem vettem be még ilyesmit, lévén tökéletesen működik az alvókám, de felvilágosítottak, hogy ez inkább arra való, hogy a maradék szorongás is elmúljon, ha volt.
És én úgy aludtam, olyan édesdeden, mintha másnap nem is életem legfontosabb napja várt volna rám.
Reggel természetesen már sem enni, sem inni nem lehetett, ellenben megkaptam a betegek által „koktélnak” illetve „bátorítónak” becézett injekciót vénásan, ami ugye arra hivatott, hogy lenyugtassa, előkészítse az altatásra a szervezetet.
Nos, erről csak azért írok bővebben –és ezért is az a címe ennek a fejezetnek ami-, mert ez egy érdekes anyag. Szakavatottak biztos pontosan tudják, mi az összetétele, én azonban arra tippeltem, hogy vagy pia van benne vagy valami illegálisan beszerezhető drog, mert rám úgy hatott, mint aki be van rúgva, de minimum betépve.
Mint kiderült, ez is olyan, hogy kire hogy hat, embere válogatja.
A néni, aki olyan nagyon félős volt, na ő teljes apátiába süllyedt tőle, szinte már sóhajtozni is elfelejtett, olyan megadóan nézett maga elé, hogy szerintem ott a szobában meg lehetett volna műteni. Volt aki sírdogált tőle, volt aki meg sem szólalt, csak bealudt jóelőre. Azokat úgy kellett felkölteni, hehe, vicces, hogy azért, hogy aztán újból elaltassák.
Én, amikor kezdett hatni az anyag, teljesen feldobódtam.
Kezdett kitágulni, sőt színesedni a világ, és amikor fel kellett tornáznom magam a kis lépcsőn arra a gurulós ágyra (amin a műtőbe toltak), szinte már élveztem is az egészet. Nem bátortalanul másztam fel rá, hanem szinte felhuppantam, majd azonmód kényelmesen el is helyezkedtem rajta – törökülésben. És amikor azt a zöld műtőssapkát a fejemre húzták, beindult a hacacáré.
Nomármost vagy túladagolták a cuccot, vagy én nem voltam hozzászokva az ilyesmi pszichotikumokhoz, de ez a sapka teljesen elvarázsolt. Mint már említettem, a nővérkékkel egész jól összebarátkoztam az elmúlt pár napban, tudták is, hogy valamilyen szinten nem vagyok százas, de hogy a műtőssapkát a fejemről lekapva, és azt erőteljesen lengetve hangosan el kezdjek énekelni, na arra ők sem voltak felkészülve.
De nem zavarta őket - vagy csak úgy voltak vele, hogy bolond lukból bolond szél fúj, és úgyse igen fog ez danolászni holnap ilyenkor, hát rámhagyták a mókát.
És nagy vigyorgások közepette tolt végig a folyosón a műtőssegéd srác, én ültem az ágyon, ritmusra lobogtattam a sapkát, és teli torokból nótáztam hogyaszongya:
„Mulassunk délelőtt és délután,
Éjfél előtt, éjfél után.
Ma már csak okos ember él bután,
Hát juszt is víg a nótám:
A pénzemet én máma mind elmulatom,
Kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a szemembe borítom,
A Svábhegyet is a fülembe huzatom,
Kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a szemembe borítom!”
És a kórtermek ajtajában kint álltak a többiek, és integettek, meg mosolyogtak ők is… Amikor a nővérszoba előtt haladtunk el, még tenyérpacsit is adtak az ápolónők és mondták, hogy ez az Ágnes, így kell ezt, csak semmi pánik.
(Ki tudja meddig emlegették még utána, hogy volt egy beteg, aki a szívműtétje előtt végigénekelte a folyosót egészen a liftig.
Mivel úgy vélték, vagyok azon a szellemi színvonalon, hogy ne vagdossam fel az ereimet, megengedték, hogy saját magamnak borotváljam le a lábaimat (ahonnan a pótlást veszik majd ki az áthidaláshoz), ám amikor nagy boldogan bevonultam a parányi fürdőszobába, hogy minimum olyan simára beretváljam a virgácsaimat mintha randira készülnék, az egyik nővérke utánam szólt és a kezembe adott egy flakont.
Avatatlan szemek tusfürdőnek nézhették volna, vagy ilyesminek, végeredményben az is volt. Csaképpen nem abból a célból, hogy megint luxusszállodában érezzem magamat, kis ajándék pipere cuccal, hanem ez valami fertőtlenítő lötty volt. De még milyen büdös! Jáááájj! És külön felhívta a figyelmem a drága nővérke arra is, hogy ezzel ne csak a habtestemet sikáljam le zuhanyozás előtt, hanem hajamat is mossam meg, de alaposan!
Jesszus. Rémes szaga volt, még riasztóbb színe, de a legborzasztóbb az a tudat volt, amit nem is tudnék másképp fogalmazni, hogy hirtelen olyan érzése támadt az embernek, mint mikor Auswitzban lefertőtlenítették az a sok szerencsétlent - bocsánat ezért az iszonyú hasonlatért és tényleg csak egy ezredmásodpercre suhant át az agyamon - de ez a tetőtől talpig való fertőtlenítés olyan szörnyű érzés volt…
Gyorsan el is hessegettem ezt a mélységesen negatív gondolatot és próbáltam vidáman felfogni, hogy bármi történjék is velem az elkövetkezendő időkben, de bolhás vagy tetves jódarabig nem leszek!
Miután megtörtént eme nem mindennapi tisztálkodás, mondták, hogy bújjak bele a szintén agyonfertőtlenített kórházi hálóingbe, aztán pedig nyomás az ágyba (és nem, nem azon törni a fejecskémet, hogy az alabástrom simaságúra borotvált lábikómra csipkés combfixet húzzak-e rögvest, vagy hogy a fertőtlenítőszagú hajammal be ne essek egy exkluzív fodrásszalonba, azután pedig lelépjek valami buliba), szóval most már nem tehetem ki magam semmilyen fertőzésveszélynek.
Lefekvés előtt valóban kaptam egy szem enyhe altatót, bár mondtam, hogy én soha életemben nem vettem be még ilyesmit, lévén tökéletesen működik az alvókám, de felvilágosítottak, hogy ez inkább arra való, hogy a maradék szorongás is elmúljon, ha volt.
És én úgy aludtam, olyan édesdeden, mintha másnap nem is életem legfontosabb napja várt volna rám.
Reggel természetesen már sem enni, sem inni nem lehetett, ellenben megkaptam a betegek által „koktélnak” illetve „bátorítónak” becézett injekciót vénásan, ami ugye arra hivatott, hogy lenyugtassa, előkészítse az altatásra a szervezetet.
Nos, erről csak azért írok bővebben –és ezért is az a címe ennek a fejezetnek ami-, mert ez egy érdekes anyag. Szakavatottak biztos pontosan tudják, mi az összetétele, én azonban arra tippeltem, hogy vagy pia van benne vagy valami illegálisan beszerezhető drog, mert rám úgy hatott, mint aki be van rúgva, de minimum betépve.
Mint kiderült, ez is olyan, hogy kire hogy hat, embere válogatja.
A néni, aki olyan nagyon félős volt, na ő teljes apátiába süllyedt tőle, szinte már sóhajtozni is elfelejtett, olyan megadóan nézett maga elé, hogy szerintem ott a szobában meg lehetett volna műteni. Volt aki sírdogált tőle, volt aki meg sem szólalt, csak bealudt jóelőre. Azokat úgy kellett felkölteni, hehe, vicces, hogy azért, hogy aztán újból elaltassák.
Én, amikor kezdett hatni az anyag, teljesen feldobódtam.
Kezdett kitágulni, sőt színesedni a világ, és amikor fel kellett tornáznom magam a kis lépcsőn arra a gurulós ágyra (amin a műtőbe toltak), szinte már élveztem is az egészet. Nem bátortalanul másztam fel rá, hanem szinte felhuppantam, majd azonmód kényelmesen el is helyezkedtem rajta – törökülésben. És amikor azt a zöld műtőssapkát a fejemre húzták, beindult a hacacáré.
Nomármost vagy túladagolták a cuccot, vagy én nem voltam hozzászokva az ilyesmi pszichotikumokhoz, de ez a sapka teljesen elvarázsolt. Mint már említettem, a nővérkékkel egész jól összebarátkoztam az elmúlt pár napban, tudták is, hogy valamilyen szinten nem vagyok százas, de hogy a műtőssapkát a fejemről lekapva, és azt erőteljesen lengetve hangosan el kezdjek énekelni, na arra ők sem voltak felkészülve.
De nem zavarta őket - vagy csak úgy voltak vele, hogy bolond lukból bolond szél fúj, és úgyse igen fog ez danolászni holnap ilyenkor, hát rámhagyták a mókát.
És nagy vigyorgások közepette tolt végig a folyosón a műtőssegéd srác, én ültem az ágyon, ritmusra lobogtattam a sapkát, és teli torokból nótáztam hogyaszongya:
„Mulassunk délelőtt és délután,
Éjfél előtt, éjfél után.
Ma már csak okos ember él bután,
Hát juszt is víg a nótám:
A pénzemet én máma mind elmulatom,
Kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a szemembe borítom,
A Svábhegyet is a fülembe huzatom,
Kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a szemembe borítom!”
És a kórtermek ajtajában kint álltak a többiek, és integettek, meg mosolyogtak ők is… Amikor a nővérszoba előtt haladtunk el, még tenyérpacsit is adtak az ápolónők és mondták, hogy ez az Ágnes, így kell ezt, csak semmi pánik.
(Ki tudja meddig emlegették még utána, hogy volt egy beteg, aki a szívműtétje előtt végigénekelte a folyosót egészen a liftig.
A liftben aztán már csöppet sem voltam ilyen mulatozós kedvemben, akkor már jókislány módjára elfeküdtem (nehogy már egy ilyen renitens beteg miatt fejmosást kapjon szegény műtősfiú), tőlem szokatlan módon teljesen elcsendesedtem, és bizony megszeppenve számolgattam magamban az ébren töltött utolsó perceimet…
És amikor kitárult a műtő ajtaja és én megpillantottam azt a rengeteg misztikus műszert, a szív-tüdő-gépet, a mellkasterpeszt, a fűrészt (igen, a fűrészt, jajistenem), meg a többi titokzatos eszközt, akkor már végképp inamba szállt az iménti bátorságom.
Sok idő azonban nem volt a további tépelődésre meg aggodalomra, mert mihelyst levették a hálóingem, átemeltek a nagy műtőasztalra, leterítettek a hatalmas zöld lepellel, megkaptam vénásan az injekciót…majd behelyeztek egy olyan kipárnázott vályúnak tűnő valamibe (jobb szó nem jut eszembe), ami két oldalról a bordáimat tartotta azt hiszem.
Arra emlékszem még, hogy nagyon sokan voltak, vagy csak soknak tűntek, de mindenki olyan nyugodt volt és olyan magabiztosan tette a dolgát.
Mint egy űrhajó kilövő állomás vezérlőpultjánál, egymás után hangzottak el a rövid parancsszavak, adatok, a műszerek állapotának egyeztetése…
A műtétet végző orvosnak az arcát már nem láttam a szájmaszktól és attól a speciális szemüvegtől ami olyan volt, mintha kis mikroszkóp lenne a fejére szerelve…Pedig szólt hozzám, talán még el is mosolyodtam, emlékeztem rá, hiszen vele beszélgettem előző nap olyan kedélyesen…
Aztán az altatóorvos az arcomra helyezte a maszkot és számolnom kellett száztól visszafelé.
~ * ~
Az ébredés
- Ágnes! Ágnes! Hall engem? Nyissa ki a szemét, ha hall engem!
Hallani ugyan hallottam, de a legelső gondolatom az volt, hogy atyaég, szedjék már le rólam ezt az irdatlan méretű követ vagy sziklát, vagy nemtudommit, de könyörgöm gyorsan, mert nem bírom el ezt a súlyt! Úgy éreztem, hogy valami iszonyúan gúzsbaköt, nyom és szorít, olyan volt, mintha egy egész háztömb lett volna a mellkasomon.
Aztán kinyitottam a szemem, de csak valami ködös, tejszerű fátyolon át láttam a fölém hajoló ápolónőt.
Meg akartam szólalni, hogy igen, hallom, de akkor tudatosult bennem, hogy nemcsak a mellkasomon volt súly, hanem a torkom is el van zárva, és se köpni se nyelni, se megszólalni nem tudok. Ekkor valami furcsa kétségbeesés tört rám, hogy ez csak valami rémálom lehet, de azonmód jött is a megnyugtató tájékoztatás, hogy ne ijedjek meg, túl vagyok a műtéten, nemrég hoztak fel az intenzív osztályra és éppen ébredezem, azaz most kezdek tudatomhoz térni. Valamint hogy még lélegeztetőgépre vagyok kapcsolva, és a légcsövemben lévő tubus miatt nem tudok beszélni. Viszont mindjárt meg is fogta a kezem valami angyalszerű lény (akkor még nagyon kába voltam, és angyalnak hittem a nővért, bár az az igazság, hogy szerintem nem állnak túl messze ettől a státusztól a szívsebészet intenzív osztályán dolgozó emberek), hogy szorítsam meg olyan erősen, ahogy csak tudom. Hú, összeszedtem minden erőmet, gondoltam most aztán megmutatom, hogy milyen izompacsirta vagyok!
Háát… arra elég volt, hogy beírják a lázlapomra, hogy élek és eszméletre tértem, szkanderozásra azonban egyenlőre még nem hívtak ki ezzel az eredményemmel…
Aztán kinyitottam a szemem, de csak valami ködös, tejszerű fátyolon át láttam a fölém hajoló ápolónőt.
Meg akartam szólalni, hogy igen, hallom, de akkor tudatosult bennem, hogy nemcsak a mellkasomon volt súly, hanem a torkom is el van zárva, és se köpni se nyelni, se megszólalni nem tudok. Ekkor valami furcsa kétségbeesés tört rám, hogy ez csak valami rémálom lehet, de azonmód jött is a megnyugtató tájékoztatás, hogy ne ijedjek meg, túl vagyok a műtéten, nemrég hoztak fel az intenzív osztályra és éppen ébredezem, azaz most kezdek tudatomhoz térni. Valamint hogy még lélegeztetőgépre vagyok kapcsolva, és a légcsövemben lévő tubus miatt nem tudok beszélni. Viszont mindjárt meg is fogta a kezem valami angyalszerű lény (akkor még nagyon kába voltam, és angyalnak hittem a nővért, bár az az igazság, hogy szerintem nem állnak túl messze ettől a státusztól a szívsebészet intenzív osztályán dolgozó emberek), hogy szorítsam meg olyan erősen, ahogy csak tudom. Hú, összeszedtem minden erőmet, gondoltam most aztán megmutatom, hogy milyen izompacsirta vagyok!
Háát… arra elég volt, hogy beírják a lázlapomra, hogy élek és eszméletre tértem, szkanderozásra azonban egyenlőre még nem hívtak ki ezzel az eredményemmel…
Viszont, hogy így fel lettem ébresztve, egyből azon kezdett járni az agyam, hogy hogyan szerezhetném mielőbb vissza a szemüvegemet, mert ha már beszélni nem tudok, legalább lássak. Nem volt könnyű, de nem azért voltam én Activity bajnok egykor, hogy ne mutogassam el, mit óhajtok! És bár azonnal megértették a kérésemet, nem szívesen teljesítették azt, mondván, hogy egyenlőre nincs túl nagy szükségem arra a szemüvegre. Nincs-e?? Mikor nekem a szemüvegem a biztonságom, a világom, és az az utolsó ruhadarab, amitől bármilyen körülmények között is megválok (HA megválok!), persze altatásban könnyű volt elvenni naná.
És mivel a vérmérsékletemtől az sem áll távol, hogy mutogatva is tudjak hisztizni, inkább odaadták, nehogy már amiatt boruljak ki. (Magukban persze azt gondoltak amit akartak, bár amikor látták, hogy ettől frankón megnyugodtam, rájöttek, hogy tényleg jobb engedni ennek az akaratos tyúknak, aki így kikötözve, gépekkel felmálházva is képes elérni amit akar…Hátha lesz legalább ekkora ereje az elkövetkezendő megpróbáltatások átvészelésére is! )
A szemüvegemmel az orromon mindjárt jobban éreztem magam, meg szerintem az altatószerek hatása sem múlt el még teljesen, így aztán mint aki jól végezte dolgát, ismét elaludtam.
Kisvártatva (utólag tudtam meg hogy az kisvárta volt vagy három óra is) ismét költögetni kezdtek, amit felettébb zokon vettem, mert legalább addig semmi se fájt.
És elkezdődött a lélegzünk-vagy-nemlélegzünk játék. Ami abból állt, hogy először is szépen elmagyarázták, hogy most lekapcsolnak a lélegeztetőgépről, és ha ügyesen, önállóan veszem a levegőt, akkor már nem is kell majd visszatenni rá.
Na, nehogy már egy sima lélegzés kifogjon rajtam, bár óhatatlanul eszembe jutott a szőkenős vicc, amikor a walkmanból azt hallgatta álló nap, hogy „belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés”, és szegény csórikám meghalt, amikor levették a fejéről a fülhallgatót.
Én biztos voltam benne, hogy ez nekem menni fog, úgyhogy nem is bántam, hogy végre megszabadulok ettől a gépezettől. (Nem valami vidám érzés ám ÉBREN a gépen lógni, kimondottan kellemetlen, sőt olykor fájdalmas is. Pszichésen meg legalább annyira nyomasztó folyamatosan hallani azt a Darth Vader-szerű monoton szuszogást.)
Szóval megpróbáltam a feladatot végrehajtani, ment is a dolog, flottul. Legalábbis én azt hittem.
Érdekes ez… Szentül meg voltam róla győződve, hogy vagányan és magabiztosan lélegzem, aztán mindig arra ébredtem, hogy élesen sípol egy szerkentyű, a közelből pedig mindig felharsant az „ÁÁGNES, T-E-S-S-É-K L-É-L-E--G-E-Z-N-I!!” mondat.
Eleve én azt sem érzékeltem, hogy be-bealudtam. Azokban a percekben valóban szó szerint NEM VETTEM LEVEGŐT. Magyarán, ha elaludtam, még nem működött a légzőreflex. Szomorú voltam, mert bizony kilátásba lett helyezve, hogy sajna vissza kell kapcsolni rá, ha nem szedem egy kicsit össze magam…
Összeszedtem. Igyekeztem odafigyelni és tudatosan ki-be fújni a levegőt. Hihetetlen volt, hogy belül én úgy éreztem, mint aki AKKORÁKAT LÉLEGZIK, hogy a velencei Sóhajok hídján is becsületemre vált volna, ám a valóságban ez annyi volt csupán, mint egy halódó madárka utolsó pihegése. Kábé annyit mozdult a mellkasom is.
Aztán rájöttem ám, hogy huncut a bordám, a lehető legminimálisabb megmoccanásra volt csak hajlandó, úgyhogy kénytelen voltam egy belső beszédet intézni hozzá, hogy idehallgass kiskomám, most vagy engedsz normálisan lélegezni, és emelkedsz, süllyedsz, ahogy azt kell, vagy nagyon nem leszünk jóba, ha miattad raknak vissza arra az utálatos masinára.
Hogy ez mekkora fenyegetésnek hathatott a szétfűrészelt szegycsontomra, azt nem tudom, de mintha tényleg beindult volna nagy nehezen ez a létfontosságú funkció.
Fájdalmat gondolom, csak azért nem éreztem, mert a szerek, vegyületek még erősen tompítottak mindenen, de maga a jellegzetes emelkedés-süllyedés mozdulata is szinte láthatatlan volt szabad szemmel. Mindenesetre ezen a legelső megpróbáltatáson sikeresen túl voltam.
Utána már tényleg hagytak hol aludni, hol pedig tovább ébredezni.
Az emberi szervezet csodákra képes, ha regenerálódásról van szó. Másnap már egész jól voltam, icipicit feljebb csúszhattam az ágyon, ami arra volt jó, hogy elborzadva sorba vizslassam a belőlem kilógó csöveket, kütyüket.
„A legtöbb esetben egyszerre három-négyféle infúziót adunk a betegnek. A kezelést nagymértékben könnyíti, és a beteg számára elviselhetőbbé teszi, hogy olyan eszközt juttatunk a vénájába (branül vagy centrális kanül), amely elkerülhetővé teszi a gyakori injekciózást, illetve azt, hogy amikor sürgősen kell gyógyszert adni, percekig vénát kelljen keresgélni.
A centrális kanül bevezetése gyakran a nyakon található vénán keresztül történik. Első pillanatban ijesztőnek tűnik, hogy "nyakon" szúrják a beteget, de a beavatkozás általában nem fájdalmas.
A lélegeztető tubus eltávolítása után is számos cső marad a beteg testében, amelyek a következők:
- Gyomorszonda: az orron keresztül a gyomorba vezetett cső, amely megakadályozza a gyomortartalom okozta feszülést és hányást;
- Hólyagkatéter, amely a műtét alatt, ill. az intenzív megfigyelés első óráiban alkalmas a vizeletmennyiség pontos mérésére. Ébredés után a hólyagban lévő katéter vizelési ingert okoz. Eltávolítása általában 24-48 órával a műtétet követően lehetséges.
- Mellkasi szívócső (drain): a mellkasban a leggondosabb műtéti technika mellett is kismennyiségű véres folyadék képződik, amelynek kivezetésére mellkasi szívócsövet használunk. Amikor a folyadék újraképződése megszűnik - általában a műtét második vagy harmadik napján -, a szívócsövet, kis kellemetlenség kíséretében, egy határozott mozdulattal eltávolítják.
Artériás, ill. vénás katéter: mind az artériába, mind a vénába juttatott katéter biztosítja, hogy a betegtől artériás, ill. vénás vért bármely időpillanatban könnyen és fájdalommentesén nyerhessünk, illetve vénába adandó gyógyszert vagy vérátömlesztést adhassunk. Az állapot stabilizálása - egy-két nap - után a legtöbb ilyen katéter eltávolítható.”
(Részletek Prof. Dr. Jánosi András Szívbetegek képes ABC-je című könyvéből.)
(Részletek Prof. Dr. Jánosi András Szívbetegek képes ABC-je című könyvéből.)
Nos, unalmas óráimban ezekkel a jószágokkal ismerkedtem alaposabban.
Nem óhajtom részletezni az eme csövekből szörcsögve távozó folyadékok színét, szagát, állagát, szerintem egy ilyen hatalmas műtét után az emberekben úgyis az az érzés dominál inkább, hogy hurrá túl vagyok rajta és ÉLEK!, tehát az ezzel járó egyéb szükségszerű randaságokat szinte már meg sem látja. Vagy ha nézegeti is, akkor sem olyan rémes az, többedik odapillantásra.
A gyomorszondától szerencsére hamar megszabadítottak, a többit meg tényleg el lehetett viselni.
Sőt, esetemben volt egy olyan kis közjáték úgy a második nap vége felé - amit míg élek nem felejtek el, mert ez nagyban segített visszaadni az életkedvemet, és megerősíteni abbéli szent meggyőződésemben, hogy igenis, az orvosok és az ápolók is emberek, és tudnak igenis jópofák, sőt humorosak lenni, akár az intenzív osztályon is!
Emlékszem, épp vizit volt, pontosabban a műtétet végző orvos végigellenőrizte a betegeit, és amikor az én ágyamhoz ért, kedélyesen megkérdezte, hogy kedves Ágnes, szokott-e maga kávézni.
Na, gondoltam magamban, hogy vagy még mindig a „cuccok” hatása alatt álok, vagy szimplán álmodom, vagy ez valami beugrató kérdés lesz, hogy be merem-e vallani ezt a káros szenvedélyemet, hogy aztán jól eltilthassanak tőle.
De becsületesen válaszoltam, hogy igen, kávéztam „előző életemben”, mire a doki csettintett egyet az ujjával, és odakiáltott a nővérpultba, hogy egy kávé rendel a hölgynek! Azt hittem rosszul hallok. De ez még semmi, megkérdezte, hogy hány cukorral iszom és a tejszínhabot szeretem-e. Akkor már felültem, mert úgy voltam vele, hogy ha mégiscsak hallucinálok, legalább kiélvezzem minden percét, ám ha mindez igaz, akkor meg ne fekve locsoljam már magamra a drága nedűt!
És láss csodát, perceken belül tényleg ott volt előttem a gőzölgő habos kávé, már az illatától is a mennyországban éreztem magam.
Mint utóbb kiderült, olyan vészesen alacsony lett a vérnyomásom, hogy már gyógyszerekkel nem tudták (azokkal már nem akarták) emelgetni, ezért aztán ezt az átmeneti megoldást találta ki a drága professzor úr. Mosolygok még most is magamban, mert lám, az intenzív osztályon, a regiment csövek, sebek, fájdalmak ellenére is képes volt egy olyan kellemes élményt odavarázsolni, hogy a mai napig áldom az eszét.
Amikor pedig a katétertől és a többi -gyomortájékon három lukon át kilógó- holmitól is megszabadítottak (rendkívül kellemetlen és ijesztő érzés volt, amikor a tüdőmig, illetve a szívburokig feltuszakolt csöveket eltávolították, nem tudom szebben megfogalmazni, de mintha szó szerint a belemet húzták volna ki már bocsánat), akkor szinte megkönnyebbülten éreztem magam.
Ezt csupán az a tény zavarta meg, hogy kezdett folyamatosan ürülni a szervezetemből az altatáskor beadott rengeteg altató, érzéstelenítő és fájdalomcsillapító, így érezhetően csökkent azok hatása. Emiatt aztán időnként igencsak belehasított a sajgás az agyamba. Kezdtem „érezni” például a bal lábszáramat is, amit eddig figyelembe se vettem, de egyre jobban lüktetett az a hosszú vágás rajta, valamint egyre jobban erősödött az a feszítő, mázsás „sziklanyomás” érzés a szegycsontomban. De ekkor még mindez –aránylag- elviselhető volt.
A harmadik nap reggelén jött a jó hír, az eredményeimet és a leleteket figyelembe véve, elhagyhattam az intenzív osztályt.
Örömmámorban úsztam amikor a beteghordó megjelent a „rendes” ágyammal, átemeltek rá, és visszataxizhattam vele a szobámba. Azt hiszem ez volt az első és utolsó alkalom, amikor valóban boldogsággal töltött el az ilyetén tologatás, mert ezzel már tényleg minden méterrel közelebb kerülhettem a „kinti világhoz”.
Az intenzív osztályon dolgozó ápolókra és nővérekre a mai napig hálás szívvel gondolok, bár arcukat és nevüket nem jegyeztem meg ennyi év távlatából, de az ÉRZÉS bennem az mindig is a tisztelet, a szeretet, és a köszönet marad, amíg élek.
Amikor leértünk az osztályra és átemeltek a hordágyról a fekhelyemre, azonnal ott is termett egy nővérke, aki „átvett” és a szárnyai alá is egyben.
A legelső amit a kezembe adott, a „csikó” volt, amit csak azok ismernek ezen a néven, akik voltak már kórházban, és estek már túl valamilyen műtéten (vagy olyan jellegű baleseten).
Nos, ez a találmány, amilyen egyszerű, olyan nagyszerű a maga nemében. Lényegében ez egy gézből sodort hosszú, aránylag vastag „madzag”, kapaszkodó, aminek az egyik vége az ágy lábvégéhez van jó erősen rögzítve, a másik végére pedig vagy egy hatalmas bumszli csombékot kötnek, vagy –ha dizájnosabb- egy kis fából készült fogantyút. Ebbe lehet aztán minden erejével kapaszkodni az embernek, ha fel szeretne ülni, vagy pozitúrát váltani az ágyban, ám ehhez vagy nincs még elég ereje, vagy a sebei, sérülései olyanok, hogy önerőből még nem képes erre.
Bár amilyen könnyűnek is tűnik elolvasva ennek a használata, a gyakorlatban ez korántsem olyan egyszerű. A technika elsajátítása ott kezdődik, hogy fogást, JÓ fogást találjunk rajta. Ha a kézfej, illetve a csukló nem sérült, akkor ügyes mozdulatokkal rá lehet tekerni az egyik kezünkre, azután a másikkal is megmarkolva el lehet kezdeni húzódzkodni. Nnakérem. Itt jönnek azután képbe a különböző akadályok. Mindjárt legelsősorban a fájdalom, másodsorban pedig az erő hiánya, ami az ilyen nagy műtétek után egyértelműen benne van a pakliban. Ez a kettő így együtt elég is ahhoz, hogy a legelső mozdulat után olyan fáradtan hanyatlik vissza a párnájára a delikvens, mint aki lefutotta a félmaratont.
De mivel az erős vágy a felülésre mindezek ellenére is megmarad, ezért hát újból és újból nekiveselkedik az ember, mindaddig, amíg aztán hatalmas örömmámorban –és verejtékben- úszva végre sikerül IGAZI ülőhelyzetbe húzgálnia magát. Ennél a pontnál már csak egyetlen feladat marad, hogy a nagy vigyorgásban még maradjon annyi ereje, hogy MEG IS TARTSA MAGÁT, és ne huppanjon vissza azonmód. Egyértelmű, hogy ekkor már a nagy nehezen megszerzett pozitúrát mindenáron meg akarja tartani, így aztán még ha remegő kézzel is, de …………………
Nos, ezek a tornamutatványok persze csak a legelején lassúak és ilyen összetettek, néhány sikeres akció után megy az mint a karikacsapás.
Délután a legnagyobb meglepetésemre szólt a nővérke, hogy készüljek, mert este megyünk zuhanyozni! Tessék?? (Akkor voltam „3 napos”.)
Megint csak azt tudom hangsúlyozni, hogy valami fantasztikus, milyen tempóban, milyen ütemben állítják szó szerint talpra a betegeket, a régi „elavult” szemlélettel ellentétben, amikoris hetekig szigorúan fektették a műtötteket, aztán meg csodálkoztak, hogy trombózis vitte el őket.
Reggel még minden erőmet össze kellett szednem, hogy egyáltalán felüljek, este meg már zuhanyozunk?? Jesszumpepi, éjszaka meg megyünk dizsibe??
Aztán az órák teltével újabb „vendég” látogatott meg: A FÁJDALOM. Így, csupa nagybetűvel, hiszen eddig is írogattam, hogy fáj, fáj, fájdogál az itt meg az ott…
Na de kéremszépen, azért ENNYIRE neem!!
Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg úgy, hogy értsék azok is, akiknek –szerencsére- még nem volt részük ilyesmiben.
Mert ugye, a fájdalom mint olyan, minden ember életében szervesen jelen van, amikor ideig-óráig „elromlik” valamink…legyen az egy fejfájás, fogfájás, bármilyen gyulladás, mandula, fül, torok, vagy egyéb kínzó görcsök; epe, vese, menstruációs nyavalyák, vagy fizikai sérülések, kéz-láb, egyéb alkatrészek balesete, törése, zúzódása, égése… Vagy a krónikus fájdalmak, amik azért valljuk be, már „erősen tudnak valamit”, erről azok tudnának keserves ódákat zengeni, akiket már súlyosabb ízületi, mozgásszervi, ideg, vagy bőrbetegségek, migrének, kínoznak…
(Hogy szegény daganatos betegekről ne is beszéljünk, lévén az ő szenvedéseiket szerintem emberi ész biztosan nem tudja felfogni, és az olyan jellegű fájdalmakhoz most nem is hasonlítanám az én kis eszmefuttatásomat.)
Tulajdonképpen csak arra szeretetem volna kitérni, hogy nincs olyan ember, akit már ilyen-olyan testi fájdalom ne látogatott volna meg élete során, sajnos jómagam is belekóstoltam a fent említettek közül nem is egybe, tehát van némi viszonyítási alapom, (az epegörcseim, és a nagy hasi epeműtétemet követő fájdalmak például dobogós helyezést értek el nálam), ezért úgy gondoltam, hogy ezután a műtét után én már mindent kibírok.
Hát nem jól gondoltam.
Pontosabban el sem tudtam képzelni, hogy ha az egész eddigi életem során elszenvedett fájdalmakat, de az összes mindent a leghasogatóbb fogfájástól kezdve a legőrültebb epegörcsön át összeadom és megszorzom tízzel, hogy na még az sem közelíti meg ezt.
Hm…
Valóban nem lehet leírni.
Főleg az „lepett meg”, hogy nem a műtét után közvetlenül kezdett annyira nagyon fájni, hanem két nappal utána. (Gondolom, ekkorra szűntek meg a műtét alatt adott mindenféle szerek, érzéstelenítők hatásai teljesen.)
Szóval ott feküdtem, és minden előzetes megbeszélés és bejelentkezés nélkül a mellkasomra telepedett a nagybetűs Fájdalom.
Szinte éreztem, hogy a szemem is kigúvad a súlyától.
Nehéz volt a mocsok, nagyon nehéz, az ébredés után emlegetett mázsányi kőszikla és egyéb hasonlataim dunakavicsok voltak ehhez képest…
Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek, mert levegőt alig kaptam, pontosabban alig vettem, mert nem bírtam!, mert ha egy millimétert is emelkedett a mellkasom, akkor ordítani tudtam volna, viszont a lélegzéshez ehhez kissé többet is emelni kellett rajta ugye.
Na, ekkor lehet jelezni a nővérkéknek, hogy gyógyszert, valamit, de azonnal, illetve annál is gyorsabban, és lehetőleg minél többet!!!
Persze nem lehetett a fájdalomcsillapítót nyakló nélkül osztogatni, bár gondolom, az ápolók jól tudták, hogy ilyenkor a betegek -ha fel tudnának kelni- kirabolnák még a morfiumos szekrénykét is...
De olyan együttérzően adták a fájdalomcsillapító tablettát a kezünkbe, hogy már az is egy (soványka) vigasz volt.
Szüntetni ugyan nem szüntette meg, főleg nem azonnal, de pár órára elviselhetőbbé tette a létezést. Nomármost a pár óra egy ilyen esetben legalábbis pár napnak tűnik, az ember legszívesebben 10 perc múlva már újból vadul nyomná a csengőt, hogy még, még, még…
De természetesen ez nem így működik.
Egyetlen pszichés segítség ebben az esetben az, hogy TUDJUK, hogy ez el fog múlni, mert itt már a GYÓGYULÁS hímes mezejére léptünk, és az ilyen jellegű fájdalom sajnos mindig velejárója egy ekkora műtétnek. Hiszen mégiscsak szétfűrészelték a szegycsontot, a bordákat, mindenféle idegeket, hát hogy a jóégbe ne fájna, míg azok el nem kezdenek hegedni, összeforrni?
Igen, ezt lehet TUDNI.
Az más, hogy közben ÉREZNI mit lehet.
(Drága nagynéném azt hiszem pont ebben a stádiumban látogatott meg, túl sokat nem nagyon tudtunk kommunikálni, én csak „suttogva” jajgatni, meg nyöszörögni tudtam, és a kezét szorítani, ő meg szegény majdnem velem együtt sírt. Otthon aztán el is mesélte az anyukámnak, hogy igencsak ramatyul vagyok, és a szíve majd megszakadt, úgy sajnált, hogy mennyire szenvedek.)
Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg úgy, hogy értsék azok is, akiknek –szerencsére- még nem volt részük ilyesmiben.
Mert ugye, a fájdalom mint olyan, minden ember életében szervesen jelen van, amikor ideig-óráig „elromlik” valamink…legyen az egy fejfájás, fogfájás, bármilyen gyulladás, mandula, fül, torok, vagy egyéb kínzó görcsök; epe, vese, menstruációs nyavalyák, vagy fizikai sérülések, kéz-láb, egyéb alkatrészek balesete, törése, zúzódása, égése… Vagy a krónikus fájdalmak, amik azért valljuk be, már „erősen tudnak valamit”, erről azok tudnának keserves ódákat zengeni, akiket már súlyosabb ízületi, mozgásszervi, ideg, vagy bőrbetegségek, migrének, kínoznak…
(Hogy szegény daganatos betegekről ne is beszéljünk, lévén az ő szenvedéseiket szerintem emberi ész biztosan nem tudja felfogni, és az olyan jellegű fájdalmakhoz most nem is hasonlítanám az én kis eszmefuttatásomat.)
Tulajdonképpen csak arra szeretetem volna kitérni, hogy nincs olyan ember, akit már ilyen-olyan testi fájdalom ne látogatott volna meg élete során, sajnos jómagam is belekóstoltam a fent említettek közül nem is egybe, tehát van némi viszonyítási alapom, (az epegörcseim, és a nagy hasi epeműtétemet követő fájdalmak például dobogós helyezést értek el nálam), ezért úgy gondoltam, hogy ezután a műtét után én már mindent kibírok.
Hát nem jól gondoltam.
Pontosabban el sem tudtam képzelni, hogy ha az egész eddigi életem során elszenvedett fájdalmakat, de az összes mindent a leghasogatóbb fogfájástól kezdve a legőrültebb epegörcsön át összeadom és megszorzom tízzel, hogy na még az sem közelíti meg ezt.
Hm…
Valóban nem lehet leírni.
Főleg az „lepett meg”, hogy nem a műtét után közvetlenül kezdett annyira nagyon fájni, hanem két nappal utána. (Gondolom, ekkorra szűntek meg a műtét alatt adott mindenféle szerek, érzéstelenítők hatásai teljesen.)
Szóval ott feküdtem, és minden előzetes megbeszélés és bejelentkezés nélkül a mellkasomra telepedett a nagybetűs Fájdalom.
Szinte éreztem, hogy a szemem is kigúvad a súlyától.
Nehéz volt a mocsok, nagyon nehéz, az ébredés után emlegetett mázsányi kőszikla és egyéb hasonlataim dunakavicsok voltak ehhez képest…
Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek, mert levegőt alig kaptam, pontosabban alig vettem, mert nem bírtam!, mert ha egy millimétert is emelkedett a mellkasom, akkor ordítani tudtam volna, viszont a lélegzéshez ehhez kissé többet is emelni kellett rajta ugye.
Na, ekkor lehet jelezni a nővérkéknek, hogy gyógyszert, valamit, de azonnal, illetve annál is gyorsabban, és lehetőleg minél többet!!!
Persze nem lehetett a fájdalomcsillapítót nyakló nélkül osztogatni, bár gondolom, az ápolók jól tudták, hogy ilyenkor a betegek -ha fel tudnának kelni- kirabolnák még a morfiumos szekrénykét is...
De olyan együttérzően adták a fájdalomcsillapító tablettát a kezünkbe, hogy már az is egy (soványka) vigasz volt.
Szüntetni ugyan nem szüntette meg, főleg nem azonnal, de pár órára elviselhetőbbé tette a létezést. Nomármost a pár óra egy ilyen esetben legalábbis pár napnak tűnik, az ember legszívesebben 10 perc múlva már újból vadul nyomná a csengőt, hogy még, még, még…
De természetesen ez nem így működik.
Egyetlen pszichés segítség ebben az esetben az, hogy TUDJUK, hogy ez el fog múlni, mert itt már a GYÓGYULÁS hímes mezejére léptünk, és az ilyen jellegű fájdalom sajnos mindig velejárója egy ekkora műtétnek. Hiszen mégiscsak szétfűrészelték a szegycsontot, a bordákat, mindenféle idegeket, hát hogy a jóégbe ne fájna, míg azok el nem kezdenek hegedni, összeforrni?
Igen, ezt lehet TUDNI.
Az más, hogy közben ÉREZNI mit lehet.
(Drága nagynéném azt hiszem pont ebben a stádiumban látogatott meg, túl sokat nem nagyon tudtunk kommunikálni, én csak „suttogva” jajgatni, meg nyöszörögni tudtam, és a kezét szorítani, ő meg szegény majdnem velem együtt sírt. Otthon aztán el is mesélte az anyukámnak, hogy igencsak ramatyul vagyok, és a szíve majd megszakadt, úgy sajnált, hogy mennyire szenvedek.)
És ebben a fitt, remek állapotomban jött estefelé a nővérke, nosza, ki az ágyból, megyünk zuhanyozni!
Úgy néztem rá, mint egy kísértetre.
Hogy mííí? MENNI?? Mozdulni nem tudok, felülni nem tudok, levegőt venni nem tudok, pisilni se tudok csak abba az átkozott katéterbe, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy élek-e még, vagy csak a fejemben gondolkodik még az agyvelő egy kicsit, két cataflam között, és akkor én most induljak zuhanyozni??
Ilyen erővel azt is mondhatta volna, hogy csomagoljam a hátizsákom, megyünk kirándulni a Nagyerdőbe!
Hát mi maga drága nővérke, Jézus, hogy rám néz, mosolyog, és „Kelj fel, és járj”??
Na, majdnem. De az a végtelen türelem, és szakértelem ami az arcára volt írva, azért segített összeszedni minden erőmet…
Meg aztán egy mennyei öröm is elöntött, amikor legelőször is megszabadított a katétertől, mondván, hogy innentől most már lehet menni a világ legtermészetesebb módján is wc-re…
És nagy nehezen, és az ő segítségével valahogy feltápászkodtam, sziszegve, nyögdécselve, de az ágy mellé tudott állítani. ÁLLÍTANI!!
Wááááhhh, ez már önmagában csoda volt, mondjuk kellett kis idő, míg fülemben az egyensúlyszervem rájött, hogy ez már nem az a helyzet, mint amit az utóbbi napokban megszokott, gondolom, ki is vette az éves szabadságát, úgyse kell egyensúlyoznia engem sehova jódarabig.
Igaz, nem egy délceg testtartásban inogtam ott az ágy végébe kapaszkodva, ha fiú lettem volna, a dísszázadba nemigen vettek volna fel…
Görnyedve, görbedve, fél kézzel a mellkasomat „tartva”, szóval olyan enyhén 107 éves anyóka pózban, de álltam. Innentől már csak lépkedni kellett, a hűdemessze (2 méterre) lévő zuhanyozóig.
(Most jöttem rá, miért van minden szobához saját kis fürdőszoba, wc, mosdó.)
Aztán nem kevés segítséggel, ám annál nagyobb boldogságomra, valóban sikerült frankón lezuhanyozni, volt ott egy szék is, arra le lehetett csücsülni, és azért úgy mindjárt könnyebb volt, és persze a nővérke bátorított, „diktálta” a dolgokat, hogy hogyan vigyázzak azért a sebre, illetve a kötésre, szóval alig fél óra alatt ragyogott a habtestem is, meg az orcám is, mint a patyolat.
Érdekes, mert valahogy ez az első zuhanyozás volt valami vízválasztó-szerűség, mert onnantól mintha jobban is lettem volna, a fájdalom is –szó szerint!- óráról órára enyhült.
Olyannyira, hogy az éjszakát majdnem végigaludtam, kétszer kellett csak fájdalomcsillapítóért jeleznem.
Úgy látszik, egy nap volt „csak” az elviselhetetlenség szintjén, azután valóban ki lehetett bírni…
Azt nem mondom, hogy hej de meg se éreztem, ám másnap reggel csodák csodája! - egyedül fel tudtam kelni az ágyból, és délelőtt egy nővérkével már a folyosón sétálgathattam.
Délben pedig, olléé! már kimehettem az ebédlőbe kajálni!
Valami fantasztikus érzés volt!
És még ennyi év távlatából visszagondolva is elképesztőnek tartom azt a módszert, azt a tempót, ahogyan a szívműtött embereket talpraállítják, megerősítik, olyannyira, hogy lám, harmadnapra már önállóan közlekedhettem, étkezhettem, sőt, délután már orvosi engedéllyel lemehettem az aulába is, liften persze, de azt a boldogságot!!
Persze nem is én lettem volna, hogy az aulát körbetipegve meg ne forduljon a fejemben az, hogy ha eddig lejöttem, már meddig tart az ajtóig elsétálni és beleszippantani a ragyogó nyári, illatos, friss, finom, jó levegőbe…
Olyan voltam, mint a cica, amikor kifele ólálkodik, hátrapislantva, hogy a gazdi figyeli-e, hogy épp szökni készül…
De mivel a kutya se szólt hozzám -a portán meg mit tudták azt, hogy az ott sétálgatók épp hány napos műtöttek, ha mászkálni tud, akkor hadd menjen alapon békén hagytak mindenkit-, így hát valami mennyei örömmel léptem ki a főbejáraton, gondoltam, elsétálok a legelső padig, ami néhány méterre volt csupán…
És akkor….
Nos igen, akkor…
Anyukám a mai napig ámulva meséli, hogy ők ugye épp jöttek látogatóba hozzám, és ahogy keresztül haladtak a hatalmas udvaron, a nagykapuban, a Szívsebészet felirat alatt ott díszeleg az ő frissen műtött lyánya, talpig rózsaszín köntösben, és valami földöntúli vigyorral az arcán…
És anyukámnak leesett az álla, hiszen ő arra volt felkészülve –nagynéném előző napi beszámolója után-, hogy félhalottan és a kínoktól meggyötörten fog viszontlátni a kórházi ágyon, erre mitadisten?? Hát ott csavarog a nagybeteg, épp óvakodik le azon a három lépcsőn, és szemlátomást nemhogy kínjai nincsenek, de úgy néz ki, mint aki csupán valami kis bütyökműtéten esett át, és épp egy gardenpartyra indul nagy vígan.
Hát ezt látták ők, illetve ezt meséli az anyukám, és hogy majd elájult, nem hitt a szemének, de legalább akkora volt a boldogsága is!
Persze én is észrevettem őket, és ha nem is rohantam, de bizony a körülményekhez képest igencsak megszaporáztam lépteimet….és aztán az az átölelés….az az öröm….Az leírhatatlan volt…
Csak mosolyogtam, csak mosolyogtam….és úgy csillogott a napsugár, és úgy csillogott az egész világ…
Vagy csak a szememben összegyűlő könnycseppek adták ezt a gyönyörűséges prizmát, amin keresztül szinte szivárványban láttam kis családomat?
Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ott, akkor, abban a percben a szívem is legalább olyan méltóképp dolgozott már, hogy legyen erőm őket átölelni, és szorosan tartani...
A gyógyulás folyamata eztán már tényleg viharos volt, a fájdalmak szűntek, a sebek forrtak, ahogy illik.
A hetedik napon pedig egy komplex vizsgálat (ultrahang, EKG, tüdő, oxigénellátás, meg minden egyebek) után pedig –akármilyen hihetetlen, de elhagyhattam a klinikát.
Persze haza még nem mehettem, mert várt még rám egy felejthetetlen és csodálatos három hetes balatonfüredi kalandtúra –amit hivatalosan rehabilitációnak hívnak amúgy-, de azt már egy másik történetben fogom elmesélni.
Mindenesetre hálás szívvel gondolok vissza az összes orvosra, professzorra, a sebészekre, a nővérekre, a műtőben dolgozókra, és úgy globálisan az egész Debreceni teamre, akiknek köszönhetem, hogy meggyógyítottak, hogy visszaadták az erőmet, és hosszú-hosszú évekkel meghosszabbították az életemet, amelyről azóta tudom, hogy mekkora KINCS.
És akik nélkül most nem ülnék itt és nem gépelném épp, a záró soraimat, így majd’ 14 év után.
Úgy néztem rá, mint egy kísértetre.
Hogy mííí? MENNI?? Mozdulni nem tudok, felülni nem tudok, levegőt venni nem tudok, pisilni se tudok csak abba az átkozott katéterbe, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy élek-e még, vagy csak a fejemben gondolkodik még az agyvelő egy kicsit, két cataflam között, és akkor én most induljak zuhanyozni??
Ilyen erővel azt is mondhatta volna, hogy csomagoljam a hátizsákom, megyünk kirándulni a Nagyerdőbe!
Hát mi maga drága nővérke, Jézus, hogy rám néz, mosolyog, és „Kelj fel, és járj”??
Na, majdnem. De az a végtelen türelem, és szakértelem ami az arcára volt írva, azért segített összeszedni minden erőmet…
Meg aztán egy mennyei öröm is elöntött, amikor legelőször is megszabadított a katétertől, mondván, hogy innentől most már lehet menni a világ legtermészetesebb módján is wc-re…
És nagy nehezen, és az ő segítségével valahogy feltápászkodtam, sziszegve, nyögdécselve, de az ágy mellé tudott állítani. ÁLLÍTANI!!
Wááááhhh, ez már önmagában csoda volt, mondjuk kellett kis idő, míg fülemben az egyensúlyszervem rájött, hogy ez már nem az a helyzet, mint amit az utóbbi napokban megszokott, gondolom, ki is vette az éves szabadságát, úgyse kell egyensúlyoznia engem sehova jódarabig.
Igaz, nem egy délceg testtartásban inogtam ott az ágy végébe kapaszkodva, ha fiú lettem volna, a dísszázadba nemigen vettek volna fel…
Görnyedve, görbedve, fél kézzel a mellkasomat „tartva”, szóval olyan enyhén 107 éves anyóka pózban, de álltam. Innentől már csak lépkedni kellett, a hűdemessze (2 méterre) lévő zuhanyozóig.
(Most jöttem rá, miért van minden szobához saját kis fürdőszoba, wc, mosdó.)
Aztán nem kevés segítséggel, ám annál nagyobb boldogságomra, valóban sikerült frankón lezuhanyozni, volt ott egy szék is, arra le lehetett csücsülni, és azért úgy mindjárt könnyebb volt, és persze a nővérke bátorított, „diktálta” a dolgokat, hogy hogyan vigyázzak azért a sebre, illetve a kötésre, szóval alig fél óra alatt ragyogott a habtestem is, meg az orcám is, mint a patyolat.
Érdekes, mert valahogy ez az első zuhanyozás volt valami vízválasztó-szerűség, mert onnantól mintha jobban is lettem volna, a fájdalom is –szó szerint!- óráról órára enyhült.
Olyannyira, hogy az éjszakát majdnem végigaludtam, kétszer kellett csak fájdalomcsillapítóért jeleznem.
Úgy látszik, egy nap volt „csak” az elviselhetetlenség szintjén, azután valóban ki lehetett bírni…
Azt nem mondom, hogy hej de meg se éreztem, ám másnap reggel csodák csodája! - egyedül fel tudtam kelni az ágyból, és délelőtt egy nővérkével már a folyosón sétálgathattam.
Délben pedig, olléé! már kimehettem az ebédlőbe kajálni!
Valami fantasztikus érzés volt!
És még ennyi év távlatából visszagondolva is elképesztőnek tartom azt a módszert, azt a tempót, ahogyan a szívműtött embereket talpraállítják, megerősítik, olyannyira, hogy lám, harmadnapra már önállóan közlekedhettem, étkezhettem, sőt, délután már orvosi engedéllyel lemehettem az aulába is, liften persze, de azt a boldogságot!!
Persze nem is én lettem volna, hogy az aulát körbetipegve meg ne forduljon a fejemben az, hogy ha eddig lejöttem, már meddig tart az ajtóig elsétálni és beleszippantani a ragyogó nyári, illatos, friss, finom, jó levegőbe…
Olyan voltam, mint a cica, amikor kifele ólálkodik, hátrapislantva, hogy a gazdi figyeli-e, hogy épp szökni készül…
De mivel a kutya se szólt hozzám -a portán meg mit tudták azt, hogy az ott sétálgatók épp hány napos műtöttek, ha mászkálni tud, akkor hadd menjen alapon békén hagytak mindenkit-, így hát valami mennyei örömmel léptem ki a főbejáraton, gondoltam, elsétálok a legelső padig, ami néhány méterre volt csupán…
És akkor….
Nos igen, akkor…
Anyukám a mai napig ámulva meséli, hogy ők ugye épp jöttek látogatóba hozzám, és ahogy keresztül haladtak a hatalmas udvaron, a nagykapuban, a Szívsebészet felirat alatt ott díszeleg az ő frissen műtött lyánya, talpig rózsaszín köntösben, és valami földöntúli vigyorral az arcán…
És anyukámnak leesett az álla, hiszen ő arra volt felkészülve –nagynéném előző napi beszámolója után-, hogy félhalottan és a kínoktól meggyötörten fog viszontlátni a kórházi ágyon, erre mitadisten?? Hát ott csavarog a nagybeteg, épp óvakodik le azon a három lépcsőn, és szemlátomást nemhogy kínjai nincsenek, de úgy néz ki, mint aki csupán valami kis bütyökműtéten esett át, és épp egy gardenpartyra indul nagy vígan.
Hát ezt látták ők, illetve ezt meséli az anyukám, és hogy majd elájult, nem hitt a szemének, de legalább akkora volt a boldogsága is!
Persze én is észrevettem őket, és ha nem is rohantam, de bizony a körülményekhez képest igencsak megszaporáztam lépteimet….és aztán az az átölelés….az az öröm….Az leírhatatlan volt…
Csak mosolyogtam, csak mosolyogtam….és úgy csillogott a napsugár, és úgy csillogott az egész világ…
Vagy csak a szememben összegyűlő könnycseppek adták ezt a gyönyörűséges prizmát, amin keresztül szinte szivárványban láttam kis családomat?
Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ott, akkor, abban a percben a szívem is legalább olyan méltóképp dolgozott már, hogy legyen erőm őket átölelni, és szorosan tartani...
A gyógyulás folyamata eztán már tényleg viharos volt, a fájdalmak szűntek, a sebek forrtak, ahogy illik.
A hetedik napon pedig egy komplex vizsgálat (ultrahang, EKG, tüdő, oxigénellátás, meg minden egyebek) után pedig –akármilyen hihetetlen, de elhagyhattam a klinikát.
Persze haza még nem mehettem, mert várt még rám egy felejthetetlen és csodálatos három hetes balatonfüredi kalandtúra –amit hivatalosan rehabilitációnak hívnak amúgy-, de azt már egy másik történetben fogom elmesélni.
Mindenesetre hálás szívvel gondolok vissza az összes orvosra, professzorra, a sebészekre, a nővérekre, a műtőben dolgozókra, és úgy globálisan az egész Debreceni teamre, akiknek köszönhetem, hogy meggyógyítottak, hogy visszaadták az erőmet, és hosszú-hosszú évekkel meghosszabbították az életemet, amelyről azóta tudom, hogy mekkora KINCS.
És akik nélkül most nem ülnék itt és nem gépelném épp, a záró soraimat, így majd’ 14 év után.
Simon Ágnes, Dunaföldvár, 2013.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése